AZONNALI KÉRDÉSEK ÓRÁJA
Lármafázás: a butaság nem fáj, hanem éget
Sipos Géza utolsó frissítés: 17:32 GMT +2, 2009. február 16.Váltják le a magyar intézményvezetőket? Persze, valamit tenni kell, még akkor is, ha kínodban semmi más nem jut eszedbe egy szerencsétlen szimbolikus akciónál.
Micsoda is a lármafa? A fenti szöveg a helyes válasz. Ebből kiindulva az a tiltakozó akció, amit huszonöt székelyföldi helyszínen folytattak egyes magyar nemzetiségű intézményvezetők leváltása ellen február 11-én, sokmindennek nevezhető, csak épp annak nem, aminek nevezték: lármafagyújtásnak.
Mert nézd csak meg a fotókat a Krónikában meg az Új Magyar Szóban: nagy lánggal égő máglyák láthatók rajta, nem szurkos-szalmacsóvás rudak.
Mint az köztudott, a lármafának cirka hatszáz-hétszáz évvel ezelőtt az volt a szerepe, hogy ellenséges betörésről, támadásról gyorsan értesítse a határvonal őrzőit. Logikus, hogyha gyorsan akarsz fényjelzést leadni, akkor nem egy mázsa fából raksz tüzet, hanem fellobbantod a különösen jól égő, beszurkozott szalmát.
Persze egy szál rúd a tetején egy marék szalmával nem annyira látványos, és mire a tévéstábok igazán belejönnének a forgatásba, már le is égett.
És az is biztos, hogy a szép nagy máglyát körül lehet állni, mert látványos; közösségépítő esemény, ősi emlékeket idéz fel a kollektív tudatalattiban. Továbbá az akció jó alkalom arra, hogy politikus kiötlői messze fénylő gondolatokkal világítsák meg a dolog értelmét. Például: „Hiszünk abban, hogy a láng nemcsak szülőföldünk hegyein, dombjain lobban fel, hanem ott ég a szívekben is az együvé tartozás, az összefogás és a közösségi érdekünk lángja”.
Én ugyan eddig azt hittem, hogy az érdek, sőt mi több, a közös(ségi) érdek az valami racionális dolog – például árengedményt ad a kereskedő, aminek révén megszabadul a feleslegessé vált és egyre drágábban tárolható raktárkészlettől, én meg olcsóbban jutok hozzá olyan áruhoz, amiért eladdig csak csurgott a nyálam. De most az ellenkezőjéről értesítenek. Ezúton is köszönöm.
De most vissza a kollektív tűzrakáshoz.
Nyilvánvaló, hogy a jogtalanságon túl nagyon is bosszantó, ha a hatalomra került két nagypárt, a PD-L és a PSD úgy kívánja tisztségekkel betömni számos kliense száját, hogy magyar nemzetiségű vezetőket vált le a kormány megyei ügynökségeinek, hatóságainak, intézményeinek éléről; olyanokat, akik funkcióba kerülve bizonyítottak.
Illetve előbb meg kéne nézni: mindenik érintett versenyvizsgán, pályázati úton nyerte el a tisztségét, vagy azért, mert Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei közé tartozik?
Ha formailag-jogilag rendben zajlott a szóban forgó állások betöltése, akkor pedig tessék perelni, perelni, perelni. Interpellálni a parlamentben.
Kérdéseket intézni a belügyminiszterhez, ahogyan azt Korodi Attila képviselő tette, aki ugyan Borboly Csaba tanácselnökkel együtt írta alá a „lármafás” felhívást az RMDSZ Hargita Megyei Egyeztető Tanácsa kezdeményezésére, de – feltételezem – úgy gondolta, van más, a parlamentarizmus és a jogállam keretei közé illeszkedő módja is a tiltakozásnak.
(Apropó, kezdeményezés. A Hargita Megyei Egyeztető Tanács „több mint ötven” településen gyújtandó tűzről nyilatkozott, aztán végül huszonöt lett belőle.)*
Az is érthető, hogy amikor maga az államfő tesz vehemes nyilatkozatokat a területi autonómia koncepciója ellen, akkor valamit tenni kell, még akkor is, ha kínunkban semmi más nem jut eszünkbe egy szimbolikus akciónál, aminek ráadásul
szerencsétlen történelmi konnotációi vannak.
Mert az, hogy intézményvezetőket váltanak le (tényleg, hány embert is? A tudósítások arról nem szólnak, pontosan hány tisztségért folyik a tiltakozás), vagy az, hogy Băsescu most éppen így politizál, az mindennek nevezhető, csak katonai vészhelyzetnek nem (ha manapság támadna a tatár, nem tenné meg azt a szívességet, hogy az F16-osokat könnyűlovasságra cseréli).
A lármafát most szimbólumként használni: a középkorral együtt rég eltemetett kollektív félelmek felidézésével egyenlő, ez pedig minimum felelőtlenség.
Plusz a tetejébe még felesleges is. Olyan jelképről van szó, ami alig érthető a magyar kultúrán kívül. Lábjegyzeteket kell fűzni hozzá a bukaresti hírtévék tudósításaiban, s a háttérmagyarázat vagy adásba kerül, vagy sem. Jobb esetben igen, és közröhej tárgyává válik: mondjuk hallja a néző a középkor szót, aztán csak elég ránéznie a naptárra.
De mindegy is, ki hol él és hol nézi a hírtévéket. Az idejekorán felfüggesztett gondolkodás, vagyis a felületesség és a butaság egyetemes érték.
__________________
*
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!