A GENCSI LELKÉSZBOTRÁNY HÁTTERE
Egy nem reformált fegyelmi
Sipos Géza utolsó frissítés: 16:10 GMT +2, 2008. augusztus 28.Törvényi szintre emelte az alkotmánybíróság a romániai egyházak fegyelmi szabályzatait, pedig a Református Egyházé igencsak hadilábon áll a jogbiztonsággal.
Ha az ellene szóló vádak igazak – és nagy valószínűséggel azok – Báthori Gyula volt gencsi református lelkész igencsak pályát tévesztett: ingatlanspekulánsnak kellett volna mennie. Ugyanis Szatmár megyében 25 ezer dollárért vett 150 hektár földet, majd ezt 130 ezerért adta tovább.
A baj csak az, hogy mindezt nem vállalkozóként, hanem lelkészi minőségében tette, és az indulótőke sem az övé, hanem a gencsi egyházközségé volt. A háttér az, hogy a magyarországi Új Kézfogás Közalapítvány szinte egy évtizeddel ezelőtt támogatta a gencsi gyülekezet földtulajdonhoz jutását (mint sok más egyházközségét is). A 25 ezer dollár tehát pályázati (köz)pénz volt – ennek eltüntetését pedig sikkasztásnak hívják.
Ennek fényében teljesen logikus, hogy Báthori munkáltatója, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KRE) illetékes testületei fegyelmi eljárás keretében kizárták őt a lelkészi karból, és végül fel is jelentették. A bűnvádi eljárás azóta is zajlik. Ám az érintett lelkész is perel: több mint 30 bírósági ügyben lett így érintett ő és a KRE. Báthori többek közt a szatmári bíróság munkaügyi kollégiumához fordult, így próbálva meg elérni állása visszaszerzését.
Ennek nyomán a gencsi gyülekezet élete végképp felborult:
mivel első- és másodfokon Báthori lett a munkaügyi per győztese, végrehajtóval és csendőri segédlettel helyeztette vissza magát arra a parókiára, ahová a KRE már kinevezett egy új lelkészt, Szomor Attilát. Az is tény, hogy az exlelkész viselkedésével évekre tönkretette egy közösség életét, viszálykodást teremtett a faluban, és jól tudjuk, hogy az ilyen feszültségeket a kisközösségi viszonyok akár évtizedekre is bebetonozzák.
A híradásokból úgy tűnik, monomániás módon kizárólag a saját, szűken értelmezett érdeke irányította a lépéseit, és menet közben egyáltalán nem figyelt arra, hogy mi lesz azzal a közösséggel, aminek elvileg ő lett volna az egyik vezetője. Egy ilyen habitus lehet, hogy jól áll az üzletfeleken átgázoló nagyvállalkozónak – de aki ezt akarja csinálni, az ugyan miért ragaszkodik foggal-körömmel a lelkészi státuszához?
Egy epizód a gencsi sagából:
Ma délelőtt költöztetné vissza a bíróság a felfüggesztett gencsi lelkészt >> (Szatmári Magyar Hírlap, 2007. szept. 24.)
A több éven át húzódó botránysorozat végül az alkotmánybíróságig (ab) jutott. A taláros testület a Nagyváradi ĺtélőtábla alkotmányellenességi kifogását vizsgálva kimondta, hogy állami bíróságok nem bírálhatják felül az egyház fegyelmi ügyekben hozott, munkajogi következménnyel járó döntéseit. Pontosabban az alkotmánybíróság idei 797-es végzése azt mondja ki, hogy megfelel az alaptörvénynek az egyházügyi törvény 26. szakasza.
A szóban forgó jogszabály, a 2006/489-es törvény ezen a helyen mondja ki, hogy „belső fegyelmi ügyekben csak az egyházi fegyelmi testületi előírások alkalmazhatók” (a törvény teljes szövege letölthető ezen a linken).
A 26. paragrafus a 3. pontban ezek mellé azért hozzáteszi, hogy „[az egyházak] saját bíráskodási testületeinek megléte nem váltja ki a szabálysértésekre és bűncselekményekre vonatkozó törvénykezés alkalmazását az [állami] joghatóság keretében”.
Máris eljutottunk állam és egyház szétválasztásának kérdéséhez,
amihez képest Báthori ingatlanspekulációs ügye kismiskának tűnik. Kezdem tehát az egyszerűbbel.
Van egy elég szerencsétlen kitétel a Romániai Református Egyház Fegyelmi Szabályzatában (FSZ): eszerint fegyelmi vétségnek számít a „világi bírósághoz való folyamodás az egyházi eljárás helyett vagy előtt a bűncselekménynek minősülő vétségek kivételével” (IV. rész, a 30. paragrafus j. pontja).
Szintén fegyelmi vétség „minden olyan cselekedet vagy mulasztás, ami mások hitét rontja, a jó erkölcsöt sérti, az egyház tekintélyét rombolja, a tisztséghez szükséges bizalmat megingatja, vagy a viselt egyházi tisztség méltóságát sérti” (IV. rész, a 30. paragrafus e. pontja, kiemelés tőlem).
Mivel a FSZ 1. paragrafusa szerint „Az egyház fegyelmezési hatalma kiterjed a Romániai Református Egyház minden tagjára, tisztségviselőjére és tisztviselőjére, valamint alkalmazottjára”, ebből egészen cifra helyzetek adódhatnak.
Először is: egyháztagnak az számít, akit reformátusnak kereszteltek, és szerepel a nyilvántartásban – akkor is, ha az illető évek óta feléje sem nézett az egyházközségének. Tegyük fel, hogy ez a polgár bitorolja egy másik egyháztag telekrészét. A sértett félnek viszont a FSZ szerint először nem a bírósághoz kéne fordulnia a tulajdonjog tisztázása miatt, hanem előbb egyházi fegyelmi eljárást kérnie az illető ellen (azt hiszem, a birtokháborítás sérti „a jó erkölcsöt”) – mert különben ő maga követ el vétséget, mert hamarabb fordult a világi bírósághoz.
Vagy tételezzük fel, hogy valaki egy Tőkés Lászlót kritizáló cikket közöl a médiában, ami „a viselt egyházi tisztség méltóságát sérti”. Ha az illető cikkíró református, Tőkésnek a rágalmazás kifogásolásolásával előbb egyházi fegyelmi eljárást kéne kérnie, még mielőtt a bíróságon perelné az illetőt (vagy a szerkesztőséget) kártérítésért. És még sorolhatnám.
A szabályzatban az tükröződik,
hogy a Romániai Református Egyház (RRE) úgy képzeli el állam és egyház egymás mellett élését, hogy az előbbi lehetőleg soha, semmilyen ügyben ne szóljon bele az utóbbi életébe, de egyúttal biztosítson előjogokat az egyháznak.
„Világ” és „egyház” ilyen éles szembeállítása évszázados feszültségeket tükröz. (Sehol Európában, így a régi Magyarországon sem volt túl népszerű az állami kormányzat például akkor, mikor az egyházaktól átvette az anyakönyvezés jogát a 19. század végén. Kelet-Közép-Európában 1947 után meg minderre rárakódott a diktatúra egyházellenes ideológiája és kiszorító gyakorlata, de azt sem szabad elfelejteni, hogy 1918-20 után Romániában az új, bukaresti hatóságok sem bántak kesztyűs kézzel a magyar egyházakkal.)
A Báthori-ügy azt mutatja, hogy a RRE vezetői előítéletesen viszonyulnak az állam joghatóságához, nem tudnak elvonatkoztatni a történelmi sérelmektől, a diktatúra alatti szembenállástól – a fejekben mintha az lenne, hogy az egyház állam lehet az államban.
A gencsi lelkész ügyében például elsőként az Új Kézfogásnak (mivel már az alapítvány megszűnt, a jogutódjának) kellett volna lépnie. Minden magyarországi támogatási szerződésben szokott szerepelni, hogy vitás kérdésekben a felek elismerik a Pesti Központi Kerületi Bíróság illetékességét.
Szerintem az lett volna a logikus, hogy aki Báthori felettesei közül rájön a pénzügyi machinációra, azonnal értesíti a pályázati pénz forrását a hűtlen kezelésről, felszólítva, hogy
tegye meg a szükséges jogi intézkedéseket.
És mivel a cselekmény Románia területén történt, a biztonság kedvéért késedelem nélkül fel kellett volna jelenteni a gyanúsítottat, márcsak azért is, hogy ne ússza meg ilyen könnyen. Mint a fenti FSZ-idézetekből kiderült, a feljelentést bűncselekmény gyanúja esetén az egyházi szabályzat sem tiltja. A hosszadalmas fegyelmi eljárást ráért volna ezután (vagy mindezzel együtt) elindítani.
Hogy ezek a lépések elmaradtak (Új Kézfogás), vagy késedelmet szendvedtek (a KRE feljelentése Báthori ellen), annak két előítélet az oka. Az első: „magyar támogató nem perel magyar pályázót, még akkor sem, ha lop”, ill. „magyar egyház csak legvégső esetben fordul lelkész ellen bírósághoz, még akkor sem, ha tolvaj”.
Mindez azért furcsa, mert Báthori munkáltatójának elemi érdeke lett volna az ügy mihamarabbi elrendezése és a vétkes példás megbüntetése. És a sikkasztás nem olyan vétség, amit egy sima fegyelmivel meg kéne úszni.
A félreértések elkerülése végett: eszem ágában sincs a volt gencsi lelkészt védeni. Éppen amellett érvelek, hogy a Romániai Református Egyház – és azon belül a királyhágómelléki kerület – jobban járna, ha kreatívabban, felszabadultabban használná a jog kereteit, épp az ilyen korrupciós esetek hatékony felszámolása végett, nem pedig
a fegyelmi szabályzat elefántcsonttornyába kéne bezárkózni.
Ha pedig az a kifogás, hogy a „világi” törvényszék elfogult a másik fél javára (ahogy a KRE állítja a Báthori-ügy kapcsán a szatmári bíróságról), peráthelyezést kell kérni, pont.
Apropó, alkotmánybírósági határozattal megtámogatott fegyelmi szabályzat. Nagy a gyanúm, hogy ebben az ügyben a taláros testület egyszerűen nem értette (vagy nem akarta érteni) az alaptörvény szövegét. Számos ponton lehet kritizálni Románia alkotmányát, de a szöveg jogállamra emlékeztető gesztussal a következőket mondja ki:
„I. fejezet: Közös rendelkezések
16. szakasz – A jogegyenlőség
(1) Az állampolgárok kiváltságok és diszkrimináció nélkül egyenlők a törvény és a közigazgatás előtt.
(2) Senki sem állhat a törvény fölött. (...)
21. szakasz – Az igazságszolgáltatáshoz való szabad hozzáférés
(1) Bármely személy az igazságszolgáltatáshoz fordulhat jogainak, szabadságainak vagy törvényes érdekeinek a megvédéséért.
(2) E jog gyakorlását egyetlen törvény sem korlátozhatja.
(3) A feleknek joguk van a méltányos tárgyalásra és a jogviták ésszerű határidőn belül történő megoldására.”
A fentieknek nyilvánvalóan ellentmond az a helyzet, amibe egy fegyelmi eljárással állásából eltávolított lelkész, egyházi tisztségviselő kerül, ha „törvényes érdekeinek” védelmében munkaügyi bírósághoz fordul. A képlet az, hogy Románia
minden munkavállalója felléphet a bíróságon az állása védelmében,
kivéve az egyháziakat. Vagyis az utóbbiak törvényszékhez éppen fordulhatnak, de jó esély van arra, hogy a testület az ő esetükben az alkotmánybírósági határozatra és az egyházügyi törvénykezésre hivatkozva automatikusan helybenhagyja a belső fegyelmi döntést.
Az alkotmánybírósági határozattal megtámogatott kultusztörvény ilyen értelemben antidemokratikus, sajátosan értelmezi az állam és egyház szétválasztásának elvét; és nem lennék meglepve, ha évek múltán egy strasbourgi bírósági döntés miatt az állam a jogszabály megváltoztatására kényszerülne, továbbá kártérítés illetne egy így elbocsátott egyházi alkalmazottat. Arról nem is beszélve, hogy az állam jelentős költségvetési tétellel, közpénzből egészíti ki minden egyházi alkalmazott fizetését, de furcsamód lemond arról, hogy az így betöltött állások esetében a munkajogot, a munka törvénykönyvét érvényesítse.
Az alkotmánybíróság szakértői, feltételezem, nem olvasták szöveghű fordításban a RRE fegyelmi szabályzatát. Mert ha igen, feltűnt volna, hogy egy jogilag gyenge lábakon álló szöveget emelnek a munka törvénykönyvével azonos szintre.
Hogyha az egyház ugyanolyan polgári intézménynek számítana, mint egy egyesület vagy részvénytársaság, kevésbé volnának feltűnők a FSZ hiányosságai. De így, hogy a szabályzat egyházi munkaügyi kérdésekben kizárólagos jogforrássá vált, meglepő, hogy a szövegben
nyoma sincs a fokozatosság elvének.
Az egyik oldalon fel vannak sorolva a vétségek az „egyházi törvényekben előírt kötelességek (...) megszegésétől az „iszákosság, kábítószer-fogyasztás, paráznaság, vadházasságig”, illetve lelkészek esetében a „hivatali eskü megszegésétől” az egyházi választásokon elkövetett csalásokig.
Pár sorral lejjebb következnek a vétségek, az úrvacsorától való eltiltástól a „lelkipásztornak a lelkipásztori karból való végleges kizárásáig”. Mivel vétség és büntetés nincs súlyosság szerint párosítva, elvileg megtörténhet, hogy kizárnak a testületből egy lelkészt azért, mert kivágatta a parókiája kertjéből a kiszáradt gyümölcsfákat (merthogy ilyesmiért is indult már fegyelmi), de a sikkasztó megússza mondjuk egy írásbeli megrovással.
A szabályzat semmilyen irányelvet nem fogalmaz meg arról, hogy a fegyelmi bizottságok milyen vétségre hogy reagáljanak. Ez pedig mindennek nevezhető, csak jogbiztonságnak nem – továbbá alkalmat nyújt az egyházi vezető testületeknek a lelkészi karban jelentkező kritikus hangok esetleges elfojtására.
Természetesen van példa rá,
hogy az állami élet speciális területein nem a polgári és/vagy büntető perrendtartás az érvényes. Ezért működtet az állam a fegyveres testületek számára katonai ügyészségeket, bíróságokat. De a rájuk vonatkozó törvények mégiscsak a fokozatosság elvét betartó, többé-kevésbé korrekten megfogalmazott törvények – nem csupán szabályzatnak látszó tárgyak.
Az összkép tehát meglehetősen abszurd. A RRE vezető testületei afféle szükséges rossznak, az egyházi autonómiát korlátozó nyűgnek tartják az állami joghatóságot, emiatt időnként akkor sem alkalmazzák a „világi” jogot, amikor annak ideje és értelme volna. Ezzel párhuzamosan „világi” jog eszközeit használják fel arra, hogy az állami törvénykezés nyilvánítson kvázi törvényerejűnek egy, a méltányos eljárás elvét sértő belső szabályzatot.
Románia 1989 után elindult a jogállami reform útján, de a fentiekből úgy tűnik, a Romániai Református Egyház 16. századi viszonyokat konzervál.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!