2018. május 27. vasárnapHella
17°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
sipos.transindex.ro

AZONNALI KÉRDÉSEK ÓRÁJA

Az '56-os ENSZ-memorandum: miért elfogadhatatlan?

Sipos Géza utolsó frissítés: 14:20 GMT +2, 2007. október 24.

Politikai zsenire vall '56-ban az az ötlet, hogy az ENSZ elé kell vinni Erdély ügyét. Dr. Dobai István a területi felosztással és lakosságcserével tartotta "végérvényesen" megoldandónak a magyar-román ellentéteket.




Az erdélyi 1956 egyik leginkább figyelemre méltó, de talán leginkább elfeledett történésével kapcsolatos kulcsdokumentum került elő Tófalvi Zoltán kitartó kutatásai nyomán a Securitate archívumát őrző CNSAS levéltárából.

Dr. Dobai István nemzeközi jogász ún. ENSZ-memorandumáról van szó, melynek gépiratát 1957 március 20-án kobozták el tőle a gyulafehérvári vasútállomáson, miután véleményezésre megmutatta azt a háziőrizetben levő Márton Áron püspöknek.

Miről van szó? Miután az 1956-os magyarországi forradalom nyomán a "magyar ügy" világpolitikai jelentőségű témává vált, Dobaiék úgy döntöttek, itt a talán soha vissza nem térő alkalom arra, hogy egyúttal az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) elé tárják az "erdélyi kérdést", vagyis az erdélyi magyarokat a trianoni békeszerződéssel érő igazságtalanságokat és a jogsértések tömkelegét. A javaslat lényege az, hogy Erdély területét és népességét méltányosan meg kell osztani Magyarország és Románia között.


Az elgondolás merészsége – és főleg időzítése –

zseniális politikai érzékre vall: a terv az volt, hogy a szöveget egyrészt a magyar kormánynak juttatják el, mert Dobai István szakemberként tudatában volt annak, hogy az ENSZ csakis nemzetközileg elismert testületektől fogadhat el hasonló tervezeteket. A szövegből kapott volna egy példányt a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága is.

A második bécsi döntés fogadtatása. A fotó felirata: A második bécsi döntés fogadtatása. A fotó felirata: "a felszabadulás emlékére állított emlékoszlop, Felsősófalva 1940. A miskolci 19. tüzérezred ajándéka". A német és az olasz kormány a magyar és román kormányok képviselőit 1940. augusztus 30-ára Bécsbe rendelte, és az Erdély területi hovatartozásáról folyó vitát döntőbíráskodás révén rendezte


A tervezet kidolgozásában segédkezőket és a szöveg első véleményezőit mind letartóztatta a Securitate. Az 1957. szeptember 16.-án kezdődött perben a kolozsvári katonai törvényszék (elnök: Macskási Pál) végül november 5-én hoz döntést.

Dr. Dobai Istvánt és jóbarátját, Varga László abrudbányai lelkészt, ma is aktív teológust "hazaárulásért és az RNK belső és külső biztonsága elleni cselszövés", valamint "tiltott közlemények terjesztése" vádjával életfogytiglani kényszermunkára és még tíz év szabadságvesztésre ítélik. A Dobai-per további hét vádlottját összesen 65 év kényszermunkára és 66 év nehézbörtönre, illetve börtönre ítéli a bíróság.

Dobai István 1964. augusztus 5-én szabadult közkegyelemmel, de értelmiségiként teljesen ellehetetleníti a hatalom (a velük együtt elítélt Kertész Gábor és Nagy József meghalnak a börtönben). Ahhoz képest, hogy az ötvenes évek elején a Bolyai Egyetem jogi karának tanársegédi állását kellett elhagynia a berendezkedő diktatúra nyomására, a teljes vagyonelkobzással járó ítélet nyomán kéziratait is elveszíti, levéltárban-könyvtárban nem kutathat,


és teljes publikációs tilalom alá esik.

Belső emigrációban él 1989-ig. Gyári munkásként, majd kistisztviselőként dolgozik, és számára természetes módon semmiféle kompromisszumot nem hajlandó megkötni az életét és karrierjét derékba törő hatalommal – pedig ambíciója, kiemelkedő tehetsége és szellemi ereje folytán egy szabad országban, a polgári társadalom viszonyai közt nehezen megkerülhető közéleti személyiség lett volna.

Történet- és jogfilozófiájának tételeit így csak szűk családi körben terjeszthette. Publikálni csak 1990 után nyílt lehetősége, miután látása a börtönévek hosszú távú mellékhatásaként végzetesen meggyengült: főműve, az 1300 oldalas Tűnődések a történelemről 2005-ben jelent meg (Püski kiadó, Budapest), mely a maga szemszögéből platonista és konzervatív válasz a marxista politikai gazdaságtan, illetve a marxista politikaelmélet, a tudományos szocializmus kihívásaira.

A most 83 éves szerző élete drámai fordulatait és jelen helyzetét ráadásul fölényes humorral kezeli – mintegy utólag is borsot törve fogvatartói orra alá (különben – emlékszik vissza a fővádlott – a Dobai-csoport tagjai a per során mindvégig a "nem bújunk az ujjunk mögé" taktikát alkalmazták, vagyis egy percig sem tagadták a memorandum elkészítésében vállalt szerepüket, egy koncepciós eljárás áldozataiként ilyen úton is próbálva publicitást teremteni elgondolásaiknak).


Ez a háttér jár

a Tófalvi Zoltán által most kivonatolva publikált ENSZ-memorandumhoz – a dokumentumot a kutató bevezetőjével a Krónika október 19-i száma közli, a Szempont mellékletben.

A dolgozat stílusa kíméletlenül pontos, világos, letisztult, a gondolatmenet logikusan levezetett, és a szöveg egyes elemeiben meglepő módon, jóslatszerűen előrelátó: de a fő következtetéssel sem a magyar nacionalizmus, sem a liberalizmus politikai álláspontján állva nem lehetet egyetérteni.

A memorandum az évszázados magyar-román konfliktus gyökerét a nemzeti kérdés megoldatlanságában látja. A trianoni békeszerződés, az 1918 utáni bukaresti hatalom nacionalizmusa, a második világháború, majd a szovjet típusú diktatúrák bevezetése Kelet-Európában 1946 és 1949 között, a kontraszelekción alapuló közigazgatás és terrorisztikus intézkedések, tetézve az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve a régi Magyarország gazdasági térségének feldarabolásával csak tovább súlyosbította ezt az áldatlan helyzetet – így foglalható össze Dobai István 1957-es látlelete.

"Aki nem halt meg, az börtönbe került, aki börtönbe nem került, annak megélhetési alapja veszett el. Történt pedig mindez a nemzetiségi szabadság földjén, egy kultúrát építő és hordozó kétmilliónyi magyarsággal" – írja a szerző.

A lehetséges megoldási javaslatokat "négy politikai keretben" vizsgálja Dobai István. Az első opció az, ha "Erdély román uralom alatt marad". Ilyen helyzetben – ha ezzel párhuzamosan Magyarország jelentős nemzetközi tekintélyre tesz szert – Romániát akár "egy különleges nemzetiségi jogokat magában foglaló törvény kibocsátására" is rá lehet kényszeríteni, de mivel erre Magyarország tekintélye lenne a legfőbb garancia, ennek megszűntével


e jogszabály is hatályon kívül kerülne.

"Ha Erdély román uralom alatt marad, akár föderációban, akár azon kívül, nem oldódik meg az alapkérdés: a nemzetiségek kevertsége. Így semmi remény nem maradna arra, hogy az együttélési harc akár csak veszítene is hevességéből" – vonja le az egyik fontos következtetést a szerző.

Ha Erdély úgy ahogy van, ismét Magyarország része lenne, ez azzal az előnnyel járna, hogy "teljesen jóvátehető [lenne] a trianoni méltánytalanság". Hátrányok: a terület integrációja feltehetően "túlterhelné Magyarország nemzetközi politikai és erkölcsi tőkéjét", újból kitörne a román irredentizmus, továbbá "nincs olyan méltányolható elv vagy érdek", mely arra kényszeríthetné a vidék bármely, magát románnak valló lakosát, hogy Magyarországon éljen.

A harmadik opció, az önálló államiságú Erdély kialakítása Dobai István szerint azért nem megoldás, mert a határok Magyarország és Jugoszlávia felé ugyanolyan mesterségesen kreáltak maradnának, mint az összes többi trianoni határvonal. Másfelől persze az új államban a román nemzetiségű polgárok lennének többségben, így könnyűszerrel, a demokrácia elvei szerint kimondhatnák a Romániával való egyesülést.


A negyedik elképzelés alapötlete

– Dobai közlése szerint, mint ahogy azt a Mulandó Szilágyság című, 2007-es kötetében kifejti – a szilágysági nagybirtokos Wesselényi Miklós egyik, Klauzál Gáborhoz 1848. június 18-án intézett leveléből származik. Báró Wesselényi a szövegben azt sugalmazza, hogy Erdély vitatott területeinek további sorsát méltányos felosztással és lakosságcserével lehetne rendezni. Nos, ezt ajánlja az 1957-es ENSZ-memorandum szerzője a nemzetközi szervezet figyelmébe.

Az indoklás: "A trianoni szerződés óta mindkét érdekelt nemzetben ennek a megoldási formának volt a legtöbb híve. Ezt szándékozta megvalósítani a bécsi döntés is. Vannak tehát hagyományai a gondolatnak, és vannak hasznosítható tapasztalatok ezen a téren. A bevált módszerek tágabb alkalmazásával és a bécsi döntés hibáinak elkerülésével minden bizonnyal sikerülni fog ezt a megoldási formát megelégedésre megvalósítani. " Összefoglalva tehát: osszuk fel Erdélyt, vagyis


legyen egy újabb bécsi döntés, de javított és átdolgozott kiadásban.

A szöveg elegáns manőverrel kerüli ki a legsúlyosabb kérdésre adandó választ: "Arra a kérdésre, hogy Erdélynek melyik része legyen Magyarországé és melyik Romániáé, mi nem válaszolhatunk, mert erre nem mi, hanem a nemzetközi hatalom fog válaszolni".

A földrajzi adottságokból következően viszont nem lehet másról szó, mint arról, hogy Erdély teljes magyar lakossága költözzön minél nyugatabbra, a magyar-román határsávba, a Partiumba, a Szilágyságba és Szatmár vidékére; annak a térségnek a román nemzetiségű lakosságát pedig valamilyen úton-módon rá kell venni a keletre való tömeges átköltözésre. És a kulcsmondatok:

"A területi elosztást lakosságcsere kell kövesse. Váljanak végre külön azok, akik együtt nem tudnak élni! Költözzék mindenki a maga hazájába békésen! Szűnjön meg már a gyűlölködő együttéléssel járó hallatlan erőpocsékolás mindkét oldalon, és a régi kor árnya felé merengés helyett építsük mindnyájan a messze jövendő emberiségének földi otthonát! – A mai nemzedék egy része fel kell áldozza szülőföldje iránti ragaszkodását, hogy gyermekei majd annál maradéktalanabb, annál kevesebb keserűséggel vegyítve szerethessék jövendő szülőföldjüket a szép, gazdag és boldog, biztonságos otthont nyújtó hazában. Erdély magyarsága kész erre az áldozatra. "


Nos, pontosan ez az, ami elfogadhatatlan,

akár az etnicista alapon álló nacionalizmus szempontjából is. Ebben az eszmerendszerben a nép létezése totálisan egybefonódik azzal a vidékkel, amelyben él. A lakosság nemzeti alapon mintegy örökös határőrként védi a maga területét (tartományát, országát).

Aki ezt a gondolatmenetet – minden sötét következményével együtt – következetesen végigviszi, annak azt kell válaszolnia Dobai István javaslatára, hogy nem hagyhatjuk el őseink szent földjét, például a csíksomlyói Szűzanya oltalmába ajánlott Székelyföldet stb. Aki így gondolkodik, azt lényegében csak fegyverrel lehet a lakosságcserére kényszeríteni (és máris ott tartunk, mint a mai Izraelben, ahol a hadsereg tűzharcot folytat a birtokaikhoz vérrel és verejtékkel ragaszkodó telepesekkel).

Liberális álláspontról az elgondolás azért elfogadhatatlan, mert senkit sem szabad arra kényszeríteni, hogy elfogadja a jó élet valamilyen konkrét eszményét. Aki elfogadja a polgári liberalizmus individualista, egyenlőségelvű és univerzalista politikai hagyományát, az Chandran Kukhatas nyomán azt állítja, hogy „a személy morális szempontból elsőbbséget élvez mindenfajta társadalmi közösség követeléseivel szemben” (az idézetért köszönet Bognár Zoltánnak).


Azt elsőként maga Dobai István szögezi le,

hogy a lakosságcsere "hatalmas áldozattal jár" és "sok keserűséget okoz majd". A gyanúnk az, hogy hiába lett volna ez a szervezett áttelepítés – a szerző által kívánatosnak tartott módon – "komolyan előkészített, a legmesszebbmenő tervszerűséggel, nagyon szervezetten végrehajtott" és "anyagi szempontból a költözők számára kényelmes és előnyös", akkor is beláthatatlan következményekkel járt volna.

"A hatalmas áldozatok" szókapcsolat jelzi azt a szakadékot, melybe ez a merész kiállással megfogalmazott tervezet minden luciditása ellenére belehull.

Továbbá: míg az önálló Erdély esetében – "román oldalról" úgymond természetes politikai eszköznek láttatja a szerző a népszavazást, a területi felosztás és a lakosságcsere témában szóba sem kerül az, hogy az itt élőknek bármiféle beleszólása is lenne sorsuk (és túlozzunk: az egész nemzet sorsának) alakulásába. Dr. Dobai István ex cathedra ugyan kijelenti, hogy "Erdély magyarsága kész erre az áldozatra", de ennek alátámasztására semmilyen érvet, adatot nem említ (mivel ennél a szövegrésznél nincs kihagyás a rövidített verzióban sem, biztos, hogy az eredeti szövegnek is hiányossága ez).

A memorandum e negyedik – a szerző által kívánatosnak és a leginkább praktikusnak tartott – megoldási javaslata árulja el, hogy a szerző lényegében keresztény-platonista forradalmár.

Elképzelésének lényege ugyanis a felülről tervezés radikális gesztusa. A szövegből nem derül ki, hogy a területi felosztásról és a lakosságcseréről a politikai döntést mi alapján hozza meg "a nemzetközi hatalom".

De mivel népszavazást vagy más demokratikus eszközöket Dobai nem említ, csak arra következtethetünk, hogy a szerző úgy gondolja, a lakosságot nem megkérdezni kell az ügyben, hanem anyagi előnyök révén meggyőzni arról a megoldásról, amit valahol a nép fölött lebegő szakértők (kicsodák?) az "összmagyarság érdekeinek leginkább megfelelőnek" tartanak, és amely "végérvényesen megoldja az erdélyi magyarság kérdéseit".

Nagyon leegyszerűsítve: a lakosságot korrumpálni kell, lényegében anyagi előnyöket biztosítva le kell fizetni azért, hogy belemenjen egy olyan megoldásba, a területi felosztásba és a lakosságcserébe, melyet feltehetőleg nem lenne túl népszerű, sőt széles tömegeknek nem venne be a gyomra; mindezt csakis a Nagy Cél érdekében.


Az elképzelésbe még némi óvatos cinizmus is belefér:

"Az átcsatolást előkészítő diplomáciai és propagandatevékenység során is az elsődleges cél a területrendezés kell legyen. A lakosságcsere-tervet – lévén az nagy tömegszenvedélyek szítására alkalmas, helyesebb először csak elvben érinteni, nehogy az egész megoldás sikerét kockáztassuk" – áll a Securitate levéltárából kimentett szövegben, azt bizonyítva, hogy a szerzőnek nemcsak a politikai érzéke kiváló, de ahhoz is ért, amit manapság politikai marketingnek hívunk.

Dobai ideája szerint a nemzetközi közösség, illetve Magyarország és Románia békésen feldarabolja Erdélyt, elosztja a lakosságot, etnikailag homogén területeket és gazdaságilag is életképes régiókat alakítva ki.

Persze, utólag könnyű okosnak lenni, de éppen a Jugoszlávia szétesése utáni összeurópai téblábolás és szőnyeg alá söprés illusztrálja a legjobban, hogy pontosan ilyesmire nem képes a "nemzetközi közösség" – de azt hiszem, a második világháborút átélt szerzőnek akkoriban sem lehettek illúziói arról, hogy egyes államok mire képesek, ami a szervezettséget és többmillió ember ide-oda tologatását illeti egy képzeletbeli, óriás sakktáblán.

A zsidóság Közép-Kelet-Európából való szervezett kiirtásának máig ható tragédiáját csak tetézte a magyarországi svábok, a szlovákiai magyarok és németek kitelepítése, nem beszélve a romániai szászok kollektív megbélyegzéséről vagy akár a szovjet "málenkij robotról" – mindezt persze egy abszolút, vitát nem tűrő igazságeszme jegyében. A szerző teljes joggal érvelhet amellett, hogy ő nem ilyesmire gondolt – de azt hiszem, az igazság az, hogy


a "hatalmas áldozatok" kifejezés a 20. századi történelemben valami ilyesmit fed.

Dr. Dobai István tervezete továbbá azon a ki nem mondott alaptételen nyugszik, hogy létezik történelmi igazságosság, és ezt lehetőleg minden körülmények között érvényesíteni kell. Erre a tételre két válasz adható. Vagy valóban van történelmi igazságosság, és akkor ebből logikusan következik, hogy keresztényi kötelességünk arra igyekezni, hogy ez minden körülmények között érvényesüljön. Vagy nincs, s nincs is mit érvényesíteni (ez esetben eggyel kevesebb, lényegileg megoldhatatlan feladata van a keresztény kötelességtudatnak). A kérdés oda fut vissza, hogy miben hiszel, és itt a vitának vége. Úgy tűnik, Dobai István a hitből vezeti le a tudást.

Ez a gondolkodásmód feltűnően emlékeztet a most zajló neokonzervatív forradalom egyik alaptételére – mármint arra, hogy az egyetemesen érvényes demokrácia ideáját akár háború árán is rá kell kényszeríteni egy független államra.

Természetesen a nemzetközi jogász idealizmusában nincs jogunk kételkedni, de elépzelésének gyakorlati hátrányaival a szerző nem számolt: cirka egymillió ember áttelepülése-áttelepítése nem mehet végbe tökéletesen békés úton.

Ha az "erdélyi magyarság kérdéseit" csak forradalmi úton lehet "végérvényesen" rendezni, akkor inkább maradjon szépen megoldatlanul. (Már a "végérvényes" szótól is kirázza az embert a hideg.) Mert a szerző világosan megfogalmazta, hogy mi a jó megoldás az erdélyi kérdésre. Azért, amit javasolt, a fentiekben bemutatott árat kellett volna megfizetnie az erdélyi magyaroknak és románoknak. Így ma világos válasz adható a Wesselényi-tervre: nem.

Csak némi fogalmam van arról, mit mondtam volna 1957 tavaszán, ha azon szűk kör tagja lettem volna, akiknek Dobai István véleményezésre tervezetét megmutatta. Az utólagos okoskodás vádját vállalva, valami ilyesmit: lehet, hogy a nemzeti szemszögből tekintve "Erdély elveszett", és jogos a fájdalom – de azért nem muszáj a megoldás érdekében szervezett, kollektív öngyilkosságba menekülnünk, nemde?
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!