AZONNALI KÉRDÉSEK ÓRÁJA
Fél nekrológ Gyurcsány Ferencről
Sipos Géza utolsó frissítés: 13:52 GMT +2, 2009. március 25.Aki a távozását óhajtotta az őszödi beszéd miatt, az most elégedett lehet, de ez a jó kis, szívtájékon melengető érzés egy nap alatt elmúlik.
Először is egy pontosítás. Gyurcsány Ferenc, Magyarország hivatalban levő miniszterelnöke nem mondott le, hanem felajánlotta a lemondását. Tervei szerint nem is fog lemondani (mint elődje, Medgyessy Péter tette), hanem az MSZP fog konstruktív bizalmatlansági indítványt benyújtani ellene, mintegy a forma kedvéért.
Ebben az a lényeg, hogy az indítványban egyúttal muszáj megnevezni a leendő új kormányfőt, tehát nem elég a hivatalban levő miniszterelnök leváltásáért akciózni, ezért folyik most lázas miniszterelnök-keresgélés Magyarországon. Ha az MSZP tárgyalóinak sikerül csütörtökig olyan jelöltet találniuk, aki a 2010-es választásokig hajlandó válságkezelőként kormányozni a szocialisták (és valószínűleg az SZDSZ-es képviselők) támogatásával, akkor viszonylag hamar nyélbe lehet ütni a váltást.
Ha március 26-ig nem sikerül előhúzni a jolly jokert, akkor marad az előrehozott választás. Ez a bizonyos csütörtök azért lett ilyen fontos dátum, mert közjogilag Sólyom László elnöknek 26-án van még lehetősége arra, hogy a már kijelölt europarlamenti választások időpontjára írjon ki
„2 in 1” parlamenti voksolást.
Önként távozni a miniszterelnöki bársonyszékből: ez premier az 1989 utáni magyarországi közéletben. Mint ahogy az is rendszerváltás utáni újdonság, hogy GyF volt az első, aki kormányfőként választásokat nyert, hozzá fűződik a legszabadszájúbb politikai beszéd, az ő karrierjét érintette legkomolyabban egy kiszivárogtatás, az ő kormányzása ellen tört ki kisebbfajta lázadás, plusz ő az egyik legnépszerűtlenebb vezető figura a magyar történelemben, ugyanakkor az egyik leghosszabb ideig hatalmon levő kormányfő.
Azt tehát mindenképpen el lehet mondani róla, hogy nem vesztegette az idejét, sőt, inkább hiperaktív. Kicsit másként fogalmazva: ha történt valami izgi a magyar politikában az utóbbi évtizedben, az Gyurcsányhoz fűződik – ami indirekt módon elég rossz bizonyítvány az egész politikai elitről.
Gyurcsány képes volt felkavarni az állóvizet, és ügyes hatalomtechnikusként komoly viharok közepette is kapitánynak maradni, sőt még azt is elérte, hogy a lázadozó, s egyben nagyon beijedt legénység ne vesse a tengerbe, engesztelésül az isteneknek. Jelenleg meg annak vagyunk tanúi, hogy ő maga vezényli le a saját hajótörését, ráadásul úgy, hogy egy másik funkcióban (pártelnökként)
szinte olyan befolyásos maradhat, mint első számú vezetőként.
Karrierje viszont arra példa, hogy a túlságosan személyközpontú médiapolitizálás hosszú távon a közélet kárára van.
GyF-nek sikerült sztárrá válnia hívei körében és bűnbakká szinte egy egész ország szemében, ami nem kis teljesítmény, csak éppen lényegileg nem számít. Aki a távozását óhajtotta 2006 szeptembere óta (vagy egy későbbi időponttól számítva), az most elégedett lehet, de ez a jó kis, szívtájékon melengető érzés azt hiszem, egy nap alatt elmúlik. Aki meg arra vár, hogy az általa utált GyF úgy tűnik el a magyar politikából, mint ahogy feltűnt, az ismét csalódik – de csalódnia is kell, mert elvárásai irracionálisak. Különben is, mit lehet kezdeni a gyűlölettel, ha az utálat tárgya, az érzelmi céltábla egyszercsak megszűnik céltáblának lenni? Akkor már nem jobb, ha marad?
De még mielőtt elmerülnénk a kávéházi színvonalú tömegpszichológiai eszmefuttatásokban, gondoljuk végig, mit vitt végbe GyF azon túl, hogy nem volt unalmas. Látványos, hosszú évekre-évtizedekre kiható változást az általa vezetett kormányok nem vittek véghez, ez szinte biztos.
További zavaró tényező,
hogy lényegében nem lehet tudni, milyen problémáról pontosan mit gondol.
Például az őszödi szöveg korrupció- és mutyizásellenes kirohanásai az érvényes kijelentések, vagy az számít, hogy a GyF-kormányzás alatt nem lett átláthatóbb a magyarországi pártfinanszírozás? Másik példa: az általa oly kedvelt strukturális reformok ügyében hol azt nyilatkozta, hogy ezekre elengedhetetlenül szükség van (a 2008 március 9-i vizitdíj-ellenes népszavazás előtt), utána meg azt, hogy csak bársonyosan, kesztyűs kézzel szabad reformálni (a népszavazási kudarc után). Lemondása előtt egy hónappal blogján azt írta a cég- és üzleti elit válságkezelő javaslatait összefoglaló Reformszövetség csomagjáról, hogy megfontolásra érdemes, de társadalmi hatásai dermesztőek lehetnek. Most meg határozottabb intézkedéseket javasol leendő utódjának.
Hiperaktivitásával egy másik ellentmondásos kelet-európai politikusra, Traian Băsescura emlékeztet, aki arról nevezetes, hogy ügyesen old meg olyan problémákat, melyeket ő maga kreált.
A 2004 óta tartó Băsescu-korszakhoz azonban kapásból lehet jelentős, hosszú távon ható megoldásokat kapcsolni a csimbumm-cirkusz politizáláson túl. Ilyen például az egykulcsos adó bevezetése, a jelentős gazdasági növekedés, a minimálbér növelése, de az is, hogy a Korrupcióellenes Ügyészség kifogott néhány nagy halat, vagy akár ilyen lehet a kommunista diktatúra elítélése a parlament előtt.
Természetesen a Băsescu-korszakot számos, elegánsnak nem nevezhető machináció is jellemzi, azonban a romániai választó szerintem mondhatja azt, hogy az egyenleg végső soron inkább kedvező. Lehetséges, ez azért van így, mert Romániában eleve nem sokat várnak el a politikusoktól, sem az államtól, és nem veszik olyan véresen komolyan a közéletet.
Magyarországnak az a peche, hogy Gyurcsány távozása ide vagy oda, ettől még nem lesz vidámabb az ország. Ha az „itt élned, halnod kell”, a „Szánd meg isten a magyart, / Kit vészek hányának” drámáját egy kis balkáni öniróniára lehetne becserélni... de szinte biztos, hogy nem lehet. A külső, a csillogás, a politikusi mindenáron tetszeni vágyás, plusz annak igénye, hogy valaki imponáljon az országnak – mindez valószínűleg többet számít.
______________
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!