AZONNALI KÉRDÉSEK ÓRÁJA
Obama: messziről jött ember sokat mond
Sipos Géza utolsó frissítés: 19:31 GMT +2, 2008. november 6.Aki eddig még nem értesült róla, ki az a Barack Obama, az sem maradt le semmiről. A show maga csak most kezdődik.
1988 novembere, Románia. Aki nem tudja elképzelni, hogyan nézett ki akkor ez a vidék, ez a társadalom és annak a diktatúrárának a légköre, az nézze meg, vagy nézze újra Cristian Mungiu Négy hónap, három hét és két nap című filmjének első jeleneteit.
Alulírott akkor általános iskolás. Első politikai élményei közé tartozik, hogy egy speciális osztályfőnöki órán a tanárnő az amerikai választási rendszerről, azon belül is a nyolcéves Reagan-korszak végéről és az új elnökről, George Herbert Walker Bushról beszél, aki nyolc éven át alelnökösködött előtte.
Az óra neve PTAP volt, vagyis Pregătirea Tineretului pentru Apărarea Patriei (a fiatalság felkészítése a haza védelmére), és volt az egésznek valami félkatonai jellege, mint egyéb őrült ötleteknek a nyolcvanas évekből, amikor a cél a társadalom teljes mozgósítása volt (ami többek közt abban nyilvánult meg, hogy a frissen besorozott katonák törték a kukoricát a földeken).
Igen, még ebben a légkörben is nagyon pontosan átjött,
hogy ami az Egyesült Államokban történik, az irtóra fontos. A tanóra üzenete az volt, hogy van két párt, a republikánusok és a demokraták, és az utóbbiaknak ismét nem jött össze a Fehér Ház (hogy a demokrata jelölt, Michael Dukakis neve elhangzott-e, arról már fogalmam sincs).
És az is fontos lehetett a haza védelme érdekében, hogy nekünk – mármint a szocialista köztársaság Romániának – ez azt jelenti, hogy a kommunistaellenes Reagan-korszak folytatódik tovább. Aztán az idősebb Bush 1989. december 2-án (vagy 3-án) hosszasan tárgyalt Gorbacsovval Máltán. És a többit is nagyon pontosan tudjuk: 1991 végére már Szovjetunió sem volt.
Intelligens ember volt az osztályfőnökünk, igyekezett valódi információkat csempészni a néhány kötelezően elmondandó állítás közé. Az, hogy mi az államérdeke a szocialista Romániának, az érezhetően olyan mondat volt, amiről mindenkinek az osztályban átjött, hogy bullshit, dehát ezzel együtt el kellett mondania – célozzunk finoman – a jegyzőkönyv kedvéért. Na igen, diktatúrában megtanulsz a hangsúlyok közül is olvasni.
Húsz évvel később ismét mindenki az Egyesült Államokra figyel.
Timothy Garton Ash brit politológus írja: „azt veszem észre, hogy sok amerikai még mindig abban a megható téveszmében szenved, hogy ez az ő választásuk. De fura! Hát nem értik? Ez a mi választásunk. A világ választása. A jövőnk múlik rajta, és mi éppoly intenzíven éljük meg, mint az amerikaiak. Csak éppen nincs szavazatunk.”
Igen, Obamának, a messziről jött embernek rengetegen drukkoltak Romániából is, bár ez valószínűleg inkább az életrajzának tudható be, nem a programjának.
Az Egyesült Államok januárban beiktatandó, 44. elnöke nem egyszerűen az afroamerikai közösség tagja, hanem megtestesíti azt a társadalmi mobilitásról szóló történetet, ami annyira szimpatikus szerte a világon (attól függetlenül, hogy az illető társadalom mennyire merev, jegyzi meg Garton Ash); többek között az amerikai médiaipar és filmgyártás befolyásának köszönhetően.
Ez egy kicsit a legkisebb fiú népmesei története: a 47 éves Obama édesanyja kansasi fehér, édesapja kenyai. Hawaii-on született, két évre rá a szülei elváltak, édesapja visszatért Kenyába, Obama pedig Indonéziában járt elemi iskolába édesanyja második házassága után.
Majd Hawaii-ra visszatérve az anyai nagymama nevelte (aki két nappal a mostani választás előtt hunyt el), majd a középiskola után a Los Angeles-i Occidental College-ben tanult, a New York-i Columbia College-on folytatta, végül a Harvard Law Schoolon végzett. Obama politikusi karrierje aztán a nem éppen a konfliktusmentes közéletéről ismert 2,83 milliós nagyvárosban, Chicagóban kezdődött (erről lásd a The New Yorker kiváló alapossággal megírt riportját Ryan Lizza tollából).
Nyilvánvaló, hogy ez sokkal izgibb történet,
mint Hillary Clintoné, aki ugyan szintén ezer szállal kötődik Chicagóhoz – merthogy ott született. Clinton a Wellesley College-ban tanult politológiát. A konzervatív republikánusnak induló későbbi szenátor a polgárjogi mozgalom és a vietnami háború hatására változtatta meg nézeteit és lett harcos demokrata. Obama demokrata párti elnökjelölt-ellenfele szintén jogász (csak ő a Yale Law School-on végzett), szintén szabadságjogokkal kapcsolatos ügyekre specializálódott.
Csak ő jóval korábban bekerült a nagypolitikába: férje, Bill Clinton 1979–1981 és 1983–1992 között Arkansas állam kormányzója volt, míg 42. elnökké nem választották. Nagy vonalakban ez volt a peche az előválasztások során: túlságosan a "business as usual" logikáját követte, nem tudott elszakadni évtizedeken át bevált politikusi technikáitól, és feltehetően nem a legjobb embereket vette maga köré.
Obama kétségtelenül az amerikai nagypolitika szokásos köreitől távolabbról érkezik, és kétségtelenül az ő stábja vezette a legszokatlanabb előválasztási kampányt. Még egyetlen jelölt emberei (és maga a jelölt sem) használta olyan intenzíven az internetes erőforrásokat, a közösségi oldalakat, a YouTube-ot és más videómegosztókat, a blogokat és a fórumokat, és még egyetlen jelölt sem gyűjtött össze ilyen őrült nagyságú kampánybüdzsét tíz-húsz-ötven-párszáz dollárokból.
Ennek nyomán Obamáról inkább el lehet hinni,
hogy kormányzata közelebb fog állni a részvételi demokrácia ideájához, mint sok előző, és talán kevesebb lobbicsoport tud majd nyomást gyakorolni a stábjára azzal, hogy jelentős kampányadományára emlékezteti őket.
Az is nyilvánvaló, hogy Obama kiváló szónok, elég csak a rasszizmusról mondott beszédére gondolni, amivel fölényesen szerelte le azt a botrányt, ami Jeremiah Wright tiszteletes kijelentései miatt pattant ki (Wright annak a gyülekezetnek volt a lelkésze, ahova Obamáék is jártak). De a megválasztása estéjén mondott chicagói beszéd is bekerülhetne egypár retorika-tankönyvbe.
Kelet-Európában, a fűrészporízű és/vagy nyilvánvaló blöffökkel teli, néhol hazug, néhol kocsmai szintű beszólásokkal tarkított politikusi szónoklatokhoz szokott térségben felüdülés egy ilyen szöveget végighallgatni.
És valószínűleg csak a legfapofább cinikusok nem hatódtak meg egy pillanatra sem annak hatására, hogy mindössze 45 év telt el Martin Luther King híres, I have a dream-beszéde óta, és most egy afroamerikai szenátor lett az Egyesült Államok elnöke.
Ki kell ábrándítanom azokat, akik eddig tényleg úgy izgulták végig a választást, mintha amerikaiak lennének. Ugyanis az sem maradt le semmiről, aki eddig abszolút nem foglalkozott azzal, hogy ki lesz az USA következő elnöke – mondhatni, aki csak most érkezik a falvédőről.
A történet csak most kezdődik.
George W. Bush-sal meglehetősen lehangoló, csúfos véget ért az amerikai politika neokonzervatív korszaka, amiben a Clinton-féle nyolc év amolyan intermezzó volt csupán, hiszen az arkansasi szenátor harmadik utas politikával, a (szociál)demokrata és a konzervatív-piacbarát elvek összebékítésén ügyködött, nyakonöntve némi emberijogok-alapú külpolitikával.
Tény, hogy Obama kampánya különleges volt, tény, hogy személye különleges, és tény, hogy ez a választási harc akárhogy is sült volna el, mindenképpen bekerült volna a Rekordok Könyvébe.
Ám az a nagy kérdés, hogy az Obama-korszak hogyan fog bekerülni a történelemkönyvekbe. Lesz-e fordulat, és az miben fog megnyilvánulni? Ehhez képest pedig tényleg és kizárólag az számít, amit a 44. elnök és stábja tenni fog a Fehér Házban, és nem az, hogy mit mond. Feladat van bőven, rengeteg elemző figyelmeztet arra, hogy Franklin Delano Roosevelt óta nem volt még olyan elnök hivatalban, akinek háborús ügyekkel és gazdasági világválsággal egyaránt foglalkoznia kellett.
Obama azt már elérte,
hogy alakjából korszakjelző határ lesz. Az, hogy a neve mellett a végrehajtott programja is ugyanolyan hosszú emlékezetű lesz-e, mint például a Roosevelt-féle New Deal, a kilábalás az 1929-es válságból, az a következő években fog eldőlni. Ezért november ötödikétől érdemes igazán figyelni rá.
A függöny most megy fel, a produkció most kezdődik, és a színházban sosem az számít, mekkora tolongás volt az épületbe való bejutásért, mennyi volt a jegy, mennyi pénzt szednek a ruhatárban, és az sem, hogy mennyibe fájt a díszlet, a jelmez és a kellékek. Amikor már bent ülsz a nézőtéren, kizárólag a színpad számít. Négy év múlva meg mindenki eldöntheti, van-e miért tapsolnia vagy sem.
Alulírott nagyon kíváncsi. De ha lehet, a világ leghatalmasabb és legbefolyásosabb embere címet nem Barack Obamának, hanem inkább a Google-alapító Larry Page-nek és Szergej Brinnek, vagy ha már muszáj politikus legyen, akkor Hu Csin-taónak, Kína államelnökének, a kommunista párt korábbi főtitkárának, vagy ha mindeképp muszáj amerikai közszolgának lennie, akkor Ben Bernanke-nek, a jegybank szerepét betöltő Federal Reserve elnökének adnám.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!