EGY PAPÍRBLOGGER FELJEGYZÉSEI
Arról, hogy mi is az a hackintosh
Sipos Géza utolsó frissítés: 15:28 GMT +2, 2008. február 28.Már megint kísérleteztem. Már megint újra kell telepítenem mindent. Muszáj volt rájönnöm, nem olyan egyszerű PC-re Macintosh rendszert passzintani. És már megint Jon-nak érzem magam a Garfieldből.
Bevallom, szeretem a praktikusan csilivili dolgokat. És egy másik tényállítás. Mély, közvetlen és alig elszakítható barátság fűz mindenféle rendű és rangú számítógéphez – bár azt azért nem állítom, mint egy városi gerillaként élő ismerősöm, hogy számára a laptopja több mint munkaeszköz és fegyver, hanem gyakorlatilag tenyerének és az agyának a meghosszabbítása (állítólag nem szívesen kerül a gépe köré húzott tízméteres körön kívülre). Azért ilyen szimbiózisig még nem jutottam el.
Azt hiszem, a fő különbség az, hogy viszonylag gyakran és szívesen kapcsolom ki a gépet; ő legfeljebb alvó üzemmódba ejti, vagy hibernálja.
Bár az tény, hogy a gép plusz felhasználó viszonyt az esetemben félig tudatalatti élmények határozzák meg. Tizenhat évvel ezelőtt még a DOS-t futtató XP-k dívtak Romániában; én is megpróbáltam – sokan bedőltünk a divatnak – BASIC-ben programozni a Kalandjáték írása kezdőknek című örökbecsű kézikönyv segítségével.
A szövegszerkesztésben a Wordperfect volt az isten, s csúcsnak számított az az autóversenyes játék, melyben volt 256 színárnyalat. De nem folytatom tovább, mert az ilyen felsorolások mindig kedélymérgező nosztalgiázásba futnak. Vagyis: XP, 500 kilobájt memória, szalvéta méretű, 5 hüvelykes flopik, meg az a semmivel össze nem hasonlíthatóan ronda kék meg zöld EGA-színárnyalatok a képenyőn.
Ekkor mentem el egy ipari szakkiállításra. És ott volt egy Apple Macintosh: kicsi, kompakt, csak szürkeárnyalatos képernyővel (de mennyi árnyalat!), egygombos egérrel, szivárványos-csíkos almás logóval. Grafikus felhasználói felülettel. Szupertörpe. A Hétszűnyű Kapanyányi Monyók élsimított reinkarnációja.
Ha igaz az, amivel Umberto Eco poénkodik – a PC a rideg protestáns és a Macintosh a nagyvonalú, barokkos gesztusaival feltűnösködő világpolgár – akkor mi tagadás, megvilágosodtam.
Sokkal később tudtam meg, hogy a logó Newton almájára való utalás.
Sokáig vágyakozva néztem az Apple romániai dílerének cégérét, mígnem a vállalkozás megbukott. Közben persze itt is elterjedt a 3-as Windows, ami alapjában véve barátságtalan, kissé összegányolt utánzatnak tűnt. Különösebb felhasználói élményt talán a Windows 95 tudott okozni – akkor jelent meg a start menü, s a rendszer logikája a felhasználói felületet nézve alig változott azóta.
Közben úgy alakult, hogy éveken át nem volt saját számítógépem; pedig egyre inkább fontos lett volna. De nem lett eléggé az. A dokumentumaim ilyen-olyan szervereken, harddiszkeken szóródtak szét, s ezt nem is bánom, nem voltak annyira fontosak. Időnként nulláról kellett újraépíteni dolgokat, de mivel a szoftverkínálat amúgy is gyorsan változik, szinte fel sem tűnt.
Most többmilliárdnyi egyénhez hasonlóan egy XP-t nyüstölök: igazából semmi kedvem az újabb váltáshoz, ennek már ismerem az ezernyi trükkjét (vagy mondjuk inkább úgy: immunis lettem rájuk). Nem tud nagy meglepetést okozni, s ennek már sztoikus keserűséggel akár örülni is lehet.
Akkor kaptam fel először a fejem, mikor megjelentek az első hírek arról, hogy az Apple Intel processzorokra vált, majd mikor elsőként futtattak XP-t Macintosh gépeken. Majd az újabb fordulat: ha letöltöd a megfelelő telepítőcsomagot, és van egy viszonylag új, Intel-processzoros géped, felrakhatod magadnak az Apple operációs rendszerének, az OS X-nek a legújabb, Leopard kódnevű változatát. Az így létrejött hibrid neve: hackintosh.
Zseniális!
Végre kipróbálhatom azt a sok izét, amit az itt-ott, rövid időre megkaparintott Macintosh-gépeken láttam – mondok, s rögvest bősz takarításba kezdek a merevlemezen (állítólag a Leopard kényelmesen elnyújtózik 6 gibabájtnyi üres tárhelyen). Kész. Particionálás megvan, telepítő DVD működik, kint hétágra süt a nap – a leírások szerint legalább 40 perc a folyamat, s azt tanácsolják az okosak, nyugodtan elszürcsölhet az ember egy kávét, mire vége.
Hétágra süt a nap, még az ereszcsatornából is optimizmus csöpög lefele.
Háromnegyed óra elteltével bejövök, természetesen fekete képernyő fogad, természetesen sem a Leopard, sem az XP nem indul, természetesen mindenféle trükköt kipróbálok, s akkor sem, természetesen van egy régi backup az XP-lemezről, természetesen és hosszas kínlódás után egyáltalán nem hasznosítható, természetesen jópár munkaóra semmibe füstölése helyett azt kellett volna csinálni, amire akkor gondoltam, mikor a besötétült képernyőt megláttam: újratelepítés nélkül nem úszod meg.
Mostmár újra gurul az XP, épp az előbb töltöttem le hozzá írd és mondd: 90 hibajavítást a Microsoft Update-ről, éppen most állítgatom vissza az ezernyi, apró, de mégis oly ergonomikus opciót az általam használt szoftverekben. Természetesen megint én voltam a balfácán.
Jonnak érzem magam a Garfieldből.
Igaz viszont, hogy a szakértők szerint nincs igazibb rendszeroptimalizáció a gyökerestül való kitépésnél és a teljes újratelepítésnél; s a bónusz: elbambulsz azon, hogy a harver ugyanaz, a rárakott szoftverek is, de akkor miért néz ki egy kicsit másmilyenül a rendszer, mint egy nappal ezelőtt?
Apropó, biztonsági mentések. Az Apple egyik újítása a Time Machine nevű szoftver, amihez veszel egy fél terabájtos (500 gigabájt) külső merevlemezt, és a gép wifin, drót és fölösleges izzadságcsöppek nélkül, a megadott időben lementi a fontosabb adatokat.
Természetesen hasonló technológia elérhető Windowsra is – bár elég ritkán találkozom olyan átlagfelhasználóval, aki legalább hetente készítene biztonsági mentéseket. (Ahogy magamat ismerem, a továbbiakban sem lesz türelmem hozzá – vagy mégis?) Időgép, a három kattintással visszaállítható rendszerek istene, ne hagyj el.
A felszabadított üres tárhelyet nem szüntettem meg. Amint ismét teljesen működőképes lesz az XP, újra kísérletet teszek a tönkretételére. Egyszerűen kell az a leopárd.
Azt mondják, az Apple-nál a dizájn terroristái dolgoznak. Ez így is van. Máris itt egy túsz, akin a Stockholm-szindróma nagyon kezd kiütközni.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!