2018. október 23. keddGyöngyi
11°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
sipos.transindex.ro

EGY PAPÍR HM HM FELJEGYZÉSEI

A blogger meghal, a szövegek kimerülnek

Sipos Géza utolsó frissítés: 09:43 GMT +2, 2008. február 12.

Azt hiszem, a blogjuk meghalasztásán dolgozó szerzőknek tulajdonképp a Szerző halála a gondjuk. Vagy inkább az, hogy a műfaj a részleges névtelenség lélegeztetőgépére kapcsolja a Szerző hulláját.







Kísértet járja be az erdélyi blogoszférát – a frissítések abbahagyásának kísértete.

Tényszerűen csak arról van szó, hogy úgy tűnik, a népszerűvé vált blogok alkotói számára kezd teherré válni az a felület, amit gyártottak maguknak. Van olyan, aki radikálisan egyértelmű gesztussal bezárja a boltot, van olyan, aki a korlátokra és korlátozottságokra reflektál, van olyan, akinek az énblog személyessége kezd teherré válni, s akad olyan, aki emellett a szomorúsággal és az öncenzúra nyomásával küszködik. Az őket olvasó bloggerek mit tehetnének? Elkenődnek, majd káromkodnak egy sort (többet).

Nem biztos, hogy a kiragadott példák reprezentatívak; de azt hiszem, a mögöttük lévő folyamatokban jópár közös elem azonosítható. Azt hiszem, a blogjuk meghalasztásán dolgozó szerzőknek tulajdonképp


a Szerző halála a gondjuk.

Azt hiszem, egy adag idézet elkerülhetetlen. A "szerző halála" egyetemi szemináriumok témája, ahol a cél "a mára már elméleti közhellyé lett, a szerzői szubjektum haláláról szóló elméletek áttekintése, kialakulásuk vizsgálata, a lehetséges kritika pozícióinak feltérképezése".

Honnan számítható a Szerző halála? "Ezt legtisztábban a még Sartre hatását mutató, illetve az ellen lázadozó Az írás nulla fokában fejti ki Roland Barthes, ahol a polgári tudat 1850 körül bekövetkezett válságához vezeti vissza a klasszikus írásmód „megsemmisülését”, az egyetemesség elvesztését: „Ezentúl viszont az említett ideológia már csupán úgy jelenik meg, mint egy a lehetségesek közül; az egyetemesség kicsúszik a kezéből, önmagát csak úgy tudja meghaladni, ha el is ítéli tulajdon értékeit; az író kétértelműség prédájává válik, mivel tudata már nem fedi tökéletesen helyzetét.”


Nos, a haldoklás meglehetősen elhúzódott,

mondhatjuk rosszmájúan; A szerző halála című Barthes-esszé 1968-ban jelent meg. Az 1970-es S/Z-ben "Barthes megmutatja, hogy a klasszikus elbeszélés miként rendeli alá a cselekmény kibomlásának, a rejtély felfüggesztéseken át történõ felfedésének a különbözõ szimbolikus rendeket, a nyelv végtelenjébe veszõ intertextualitást, miként igyekszik a megoldás felé gördülõ történet egyetlen végső jelöltre redukálni a szöveg nyelvi többértelműségét".


A klasszikus elbeszélés a sima, vonalszerűen egybefüggő

ok-okozati logikára épített – magyarázza Barthes –, konyhanyelven kifejezve, volt bevezetés, fordulópont, cselekménykifejtés, végső konfliktus, majd a szereplők és az író boldogan éltek, míg meg nem haltak. Ezeket a szervezőelveket az érzékeny olvasó úgy ismerte, mint a saját tenyerét.

Nos, a Szerzőhöz képest a francia kritikus a Szöveg fogalmát ajánlja, mely "igyekszik a véletlent az írás és az olvasás folyamatának integráns részévé tenni. A Szöveg a maga utópisztikusságában nem több, mint az értelem potencialitása, s mint ilyen mindig befejezetlen, sohasem lezárt egész."

Némi konyhafilozófiával nem nehéz a Szöveg fogalma mögött a hipertextet, a hálózatos szöveget, vagyis egyszerűen az internetet, mint újszerű szövegszervező elvet látni. Ez a boldog emlékezetű '90-es évek egyik fundamentális közhelye – rögtön a "történelem vége" után.

A boldog emlékezetű évek jellemző netes műfaja a fórum volt, ahol abszolút nem számított, ki dobta fel a témát először, ki indított egy bizonyos topikot.

A jó fórumokon a hozzászólók közössége önmagát szervezte – pontosabban azok a fórumoldalak bizonyultak igazán sikeresnek, ahol a külső autoritás – a moderátor – segítségét egyáltalán nem, vagy alig kellett igénybe venni. Ahol a neten szerveződő közösség mintegy "magától" zárta ki a beszélgetést aláaknázó embereket. Dialógus – ez a '90-es évek harmadik alapközhelye.

Ezzel együtt a Szerző meggyanúsítása, majd fokozatos eltüntetése azzal az elvi hátránnyal járt, hogy ha a szövegek párbeszédében mindenki szerző lesz, akkor végeredményben senki sem lehet azzá. A kérdés az volt, hogy meddig mehetsz el a klasszikus különbözőségek felülírásában; ja, és akkor voltál sikkes, ha a szokásos fanyar iróniával tetted ki a kérdőjelet.


Ehhez az állapothoz képest a blog konzervatív műfaj.

A hátsó ajtón csempészi be, a részleges névtelenség lélegeztetőgépére kapcsolja a Szerző hulláját, új műfaji szabályrendszerrel felszerelkezve lehel életet bele. Úgy tűnik, mi, olvasók, megijedtünk a fórumok – és a net – elméleti határtalanságától. A szöveg és a szövegelés befejezhetetlenségétől. Az egymást linkelő szövegek saját magukat tükrözésétől, a rekurzivitástól.

>> Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből


Szükségünk van egy autoritásra, aki először megmondja. Aki mindig feldobja a labdát. Aki rendet vág a burjánzó hozzászólások között. Aki a személyességével garancia lehet – bármire, csak legyen valami biztonság. Kell valaki, aki kiteszi a bejegyzés, a saját szövege végére a pontot. ("Könyörgöm, akasszuk fel!")

Noha tudjuk, hogy a blog szerzője bármikor felülírhatja a már lezárt bejegyzést, sőt bármikor letörölheti a szövegét, mégis, arra a pár órára vagy hétre mégiscsak Szerzővé vált, aki autonóm módon, önállóan döntő hatalomként elbírálja a szövegét, és ezáltal rendet vág a mi potenciális olvasataink között.

Válaszol a megjegyzéseinkre.

Elmondja, újból és újból megerősíti, hogy ezt ő így és éppen így gondolta, és nem másként. Elmondja, hogy szerinte igazából egy értelmezés a "helyes" (a sajátja, tegyük hozzá gonoszul – a szerző azért szerző, mert jogot formál az "elsődleges értelmezésre", vagy legalábbis szeretné, ha e jogát elismernék. Úgy tudom, a szerzők nem komálják a szövegeik végsőkig cincálását.).

Ha kommentárt írsz egy blogbejegyzéshez, akkor elsősorban a feltámasztott Szerzővel folytatsz párbeszédet, kevésbé a többi hozzászólóval. Úgy tűnik, az egymással mint egyenrangú személyiségekkel folytatott, végtelenített párbeszédnek (fórum) vége. Párhuzamos beszélgetések zajlanak, ahol a blogbejegyzés szerzője – ha akarja, ha nem – hatalmi helyzetben van. Fel kell vállalja a Szerző szerepét. És ez nem kockázatmentes. A kultúra szerveződésének évezredes múltú főszereplőjéről van szó (iskolás közhely).


A Szerzőt feltámasztani legalább olyan kockázatos,

mint meghalasztani. Hiába a cselezgetés az álnevekkel, meg azzal, hogy a blog – internetes műfaj lévén – bármikor visszavonható. Haha, mondja, nem kapcsolhatod le "csak úgy" a lélegeztetőgépemet.

A válságba jutott bloggernek végső soron ugyanazokkal az alkotástechnikai bonyodalmakkal kell megküzdenie, mint a hivatásos íróknak – vagy kicsit szerényebben – az újságíróknak. Rá kell döbbenniük önnön szerzői szerepük súlyára. A nyilvánosság erejére. Hogy nem mindegy, mit, mikor, hol és kinek mondanak. Mikor és miként viszik a bőrüket a vásárra. És így tovább.

Ráadásul kevésbé védik őket a kultúraszervezés korábbi rutinjai. Buta túlzásnak hat, de egy botrányregényt összehozó szerzővel jó eséllyel csak életében egyszer történik meg, hogy halálos fenyegetésekkel kelljen szembenéznie (Bret Easton Ellis – Amerikai Psycho).

Egy újságíróhoz sem érnek el olyan közvetlenül a kritikák: szerkesztőségek olvasói levelek rovata jótékony szűrőként működik. Ráadásul egy újságíró általában nem az őt személyében leginkább érintő, magánéleti témáit írja meg, mint egyik-másik blog szerzője.

Plusz nem szabad lebecsülni a meglehetősen pontosan megfogalmazott műfaji szabályok támogató erejét. Tudod, hogy a hír a ki-hol-mit-miért kérdésre felel, éshogy ki kell húzni belőle a jelzőket. Tudod, hogy mitől interjú az interjú, és jegyzet a jegyzet. Jó eséllyel az olvasóid is tudják (műfajemélet, holá!).

Plusz látod, hogy a szerzőség szerepét és a nyilvánosságot milyen technikákkal kezeli a többi kolléga. Az elődök. A szerkesztőd. A valakid. Vannak pozitív és negatív mintáid. Egyáltalán: van kitől tanulnod. Ha meg valamit nem írhaszt meg, vannak ízesen szidalmazható, külső tényezők.

Ehhez képest a bloggert csak a saját ízlése védi (vagy néha az sem). Logikus módon egyetlen intézmény sem áll a háta mögött. Továbbá sehova sem lóghat meg a kommentelők elől – végső soron vagy jelen vagy a nap 24 órájában, vagy el vagy felejtve.

Azt hiszem, a bloggerek többsége mind végigfut a fenti kérdéseken. Mivel a választ saját maguknak kell kiötleniük, logikus módon nincs más megoldás, mint szünetet tartani. A Szerző visszamászott a sírból, és elkezdte követelni jól megszokott kellékeit. Előbb-utóbb muszáj eldönteni, megkapja-e mindazt, amit akar. Hogy milyen formában és mennyire azonosulsz vele.

Ja, és persze a soha-nem-blogoló olvasónak sem lesz könnyű háromszázmillió Író között.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!