2018. aug. 15. szerdaMária
17°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
sipos.transindex.ro

AZONNALI KÉRDÉSEK ÓRÁJA

Magánnyugdíj- pénztárak: de hova álljanak a belgák?

Sipos Géza utolsó frissítés: 17:00 GMT +2, 2007. augusztus 24.

A 35 évnél fiatalabbaknak kötelező pénztárat választaniuk. Az üzenet: a parlament anno megszavazta, azóta sem esett sok szó róla, ez van, ezt kell szeretni, mert mi tudjuk, hogy ez csakis jó lesz neked.





Aki minimális figyelemmel követi a magyarországi közéletet, annak számára megszokott, hogy gyakorlatilag három éve nincs fontosabb magyar vitatéma, mint az egészségügy és tágabb értelemben az egész társadalombiztosítási rendszer (tb) állapota.

Mi a teendő? Szabad-e privatizálni kórházakat, lehet-e ilyen téren egyáltalán országos tiltást bevezetni? Hol indokolt egészségügyi intézményeket bezárni? Mire jó a minden kórház- és orvoslátogatáskor fizetendő, szimbolikus összegű hozzájárulás, az új vizitdíj beszedése? Lehessen-e patikákon kívül is egyszerűbb gyógyszereket kapni? Mi van a hálapénzzel? És még sorolhatnánk azokat a topikokat, melyek lázban tartják a magyarországi közönséget.

A vita különösen a második Gyurcsány-kormány hivatalba lépése, 2006 májusa óta pörgött fel: a kabinet – többévi halogatás után – kapkodó sietséggel vágott bele a reformintézkedésekbe akkor, amikor már szinte úgy tűnt, csődbe megy a magyar államháztartás. Itt most nem tisztünk ezeknek a reformoknak az irányultságát, a tervezés hiányosságait és a kivitelezés akarnok és kapkodó jellegét, a közigazgatási balfácánkodást kritizálni.

"Nyugdíjaztatom magam, mert az orvosom azt tanácsolja, fogjam vissza magam, és költekezzem"


Egy aspektus a fontos:

kormányzat és ellenzék gyakorta becsületsértésig fajuló szópárbaja mellett sorra születtek a szakértői anyagok, színvonalas konferenciák szerveződtek, melyeken például arra keresték a választ a közgazdászok, hogy vajon mi történik azokkal a tömegekkel, akik most adóspórlás céljából csak minimálbéren vannak bejelentve az illetékes adó- és munkaügyi hatóságoknál, és eszerint számítják a nyugdíjukat, amely előreláthatólag olyan kicsi lesz, hogy 20-30 év múlva lehetetlen lesz belőle megélniük.

Az elviselhetetlen hangerejű vita hozadéka máris az, hogy széles rétegekben tudatosult: nem mindegy, hogy mi történik sem az egészségügyben, sem a társadalombiztosítás körül, merthogy a mi bőrünkre megy a játék.

Ehhez képest a romániai nyugdíjrendszer változásait bevezető, 2004. novemberi törvény az eddig legélesebb választási kampány


harci zaja közepette jelent meg

a Hivatalos Közlönyben, vagyis a kutya sem foglalkozott vele. 2004 őszén az akkori ellenzék, a PNL és a PD kvázi rendszerváltási programmal nyert az überkorruptnak kikiáltott (és részben annak is bizonyult) PSD-vel szemben. Akkor a Băsescu és a Năstase közti választás volt a tét. Ahogy a kormányváltó koalíció mézeshetei elmúltak, ismét permanens választási kampány kezdődött, mely oda vezetett, hogy naponta kell döntened Băsescu és Tăriceanu között.

Az idén ősszel pedig az europarlamenti voksolás és a minden eddigi híresztelésnél biztosabbra jósolt, előrehozott választás miatt fog még tovább erősödni a ribillió, amely ismét elfedi a lényegi ügyeket, például a nyugdíjprivatizáció vagy az egészségügyben uralkodó, katasztrofális állapotok kérdéskörét.

A közvita ismét elmarad: és mivel szeptember 17-e után a 35 év alatti munkavállalóknak kötelező lesz választani egy magánnyugdíjpénztárt, lényegében már nincs is miről beszélni. A kormány a 2004 ősze óta eltelt idő alatt megspórolta magának a felvilágosító-tájékoztató kampányt – valószínűleg azért, mert alapvető gazdaság- és társadalompolitikai kérdésekről nincs koherens víziója, illetve ha van is, ezt úgy kell kihámozni a politikusi nyilatkozatokból, vagy a döntésekből kell utólagosan visszakövetkeztetni.

Feltehető, hogy a koherens elképzelések hiánya áll amögött, hogy a Tăriceanu-kormány a számos aktuálpolitikai húzás mellett eddig csak két, igazán lényeges, gazdaság- és társadalompolitikai intézkedést hozott. Az elsőt mindjárt a ciklus elején:


ekkor vezették be az egységes, 16 százalékos adókulcsot,

a koalíció választási kampányban tett legfőbb ígéretét teljesítve. A második az idei nyár témája volt: a nyugdíjak 40 százalékos emelése, amely a baloldali-szociáldemokrata identitására néha messziről rácsodálkozó PSD ötlete volt, melyet a kormány jó érzékkel kisajátított és megvalósított. Valószínűleg e két intézkedés lesz az adu ász az esetleges előrehozott választási kampány során is, de az nem pótolja az elmaradt közvitákat.

Az igazán lényegi, az egész országot átfogóan érintő kérdésekről csak mellékesen szokott szó esni: jellemző módon Băsescu-féle ukázok, fenyegetőzések, ordibálások és gúnyos felháborodások formájában, ahol az alapüzenet tulajdonképpen nem a felvetett téma, hanem az, hogy a kemény, ámde igazságos elnök megvédi az ő szeretett népét a korrupt, tolvaj és hozzá nem értő kormány balfácánkodásaitól.

Ilyen volt például a tavaly őszi történet a gázáremelésről: melynek kapcsán az elnök vetette fel az, hogy talán nem jó ötlet az egész, stratégiai fontosságú energiaágazatot magánkézbe adni, ráadásul nem valami kedvező feltételek mellett.

A Băsescu és a kabinet közti, adok-kapokká fajuló vita során viszont nem derült ki, hogy tényleg: milyen mértékű privatizációt tart szükségesnek és elégségesnek a kormány, milyen messzire óhajt elmenni a közszolgáltatások magánkézbe adásával, és egyáltalán: a kabinet, illetve az elnöki hivatal szerint mi a szerepe, a hatásköre a román államnak egy olyan gazdasági miliőben, melyben már nem a multinacionális vállalatok versenyeznek egy-egy állam piacáért, hanem fordítva.


Az államoknak kell adócsökkentésekkel,

a tb-terhek megkönnyítésével, a deregulációval minél inkább tehermentesített környezetet biztosítani a cégek számára. ("A nyugati demokrácia […] a kilencvenes évek óta válságjelenségekkel küzd. A nemzetállam „társadalmi szerződése”, amire ez a demokrácia épült, ma már csak formálisan áll. A globális szabadpiacon a beruházás, termelés, adózás és lakóhely szétválnak, a jóléti demokráciáknak ebből a cégek adóinak elvonása, a munkahelyek megszüntetése/exportja, másfelől az állami infrastruktúrák megkövetelése és versenyeztetése jut." Lásd bővebben: Kinek jó a forradalom, és kik rabolták el Mazsolát?).

A kormánynak igazából semmiféle nyilvánvaló válasza nincs ilyen és hasonló ügyekben; de nem is csoda, mert a napi túléléséért küzd (és amilyen ügyesen pedálozik, még az sem kizárt, hogy kibírja még egy évig, ezzel kitöltve a teljes mandátumát).


Szóval a kormány néma, Băsescu meg nyomja, mint süket a csengőt.

Akik még reménykednek a racionális vitákban, azok számára egyik fél sem nyújt valami szívderítő perspektívát, s minden esély megvan rá, hogy minden maradjon a régiben.

Pedig a nyugdíjak mostani emelése jó alkalmat teremthetett volna arra, hogy értesüljünk a társadalombiztosítással kapcsolatos problémákról. Ámde az az inkompetens arrogancia, amellyel a kormány eredetileg az augusztusi szabadságolások kellős közepére időzítette a kötelező magánnyugdíjpénztár-választás határidejét, nem sok jól jelez ebben a konkrét kérdésben sem.

A tăriceanui szolidaritás mértékét meg jól jelzi, hogy a kormányfő a minap Marosvásárhelyen arra célozgatott, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék, s egyáltalán: a társadalombiztosítási rendszer "nagyon káros" a társadalomra nézve, mert csak lustaságot generál. Ebből kiindulva valóban nehéz meglátni, hogy a munkanélkülinek vagy a kisnyugdíjasnak is joga van színvonalas kórházi ellátáshoz, korábbi fizetését 70-80 százalékban pótló, decens járadékhoz, megfelelő társadalombiztosítási járadékokhoz: egyáltalán, szükség van szociális hálóra.

És azt is nehéz felismerni, hogy az egyre fényesebb makrogazdasági eredmények ellenére komoly, mély strukturális gondok jellemzők erre az országra, melyek arra késztetik az aktív, munkavállalói réteg körülbelül kétmilliós tömegét, hogy a masszív tiltakozás hallgatag, kivonulásos formáját választva – lábbal szavazva a fennálló rendszer ellen – külföldön keressen munkát.


De vissza a nyugdíjakhoz.

Ezt a pénzt jelenleg ún. "felosztó-kirovó" rendszerben fizeti a társadalombiztosítási kassza, vagyis az állam rója ki, hogy kinek-kinek mennyi nyugdíj járjon (a részletekről lásd: Milliókat pontoz le a hazai nyugdíjrendszer, de legalább nem csődös).

A fő változtatás a 2004-es törvény alapján az lesz, hogy hárompillérűvé válik a nyugdíjrendszer. Egyfelől marad az állami pillér, melyben továbbra is a munkaadók fizetik be a rájuk eső részt. A 35 évnél fiatalabb munkavállalók eddig szintén az államnak fizettek minden hónapban 6 százaléknyit.

Eleinte ebből 2 százaléknyi rész, majd évek során az egész átkerül a második pillért megtestesítő magánnyugdíjpénztárakhoz, melyből egyet kötelező választani. A magánnyugdíjpénztár elkülönített számlán tárolja az illető befizetéseit, és ezt befektetési eszközökkel (állampapírok, részvények, ingatlanbefektetések) lehetőség szerint növeli. Az ügyfél rendszerint választhat aközött, hogy a cég az ő pénzét biztosabb, de kevesebb jövedelmet hozó, vagy kockázatosabb, de nagyobb prémiumú eszközökkel szaporítsa.

A fő különbség a két megoldás között a rendszer logikája. A klasszikus felosztó-kirovó rendszerben a járadék (a nyugdíj) mértéke van bebetonozva: a munkavállaló tudja, hogy ennyi meg ennyi ledolgozott hónap-év után, az állam ilyen vagy olyan mértékű indexálása nyomán neki pontosan mennyi nyugdíj jár. Ez a defined benefit rendszer.

A magánnyugdíj-pénztár esetében a járulék, a befizetendő összeg van meghatározva, ez a defined contribution megoldás: tudom, hogy pontosan mennyit kell rendszeresen befizetnem, de a végső nyugdíjösszeg attól is függ, hogy a pénztár hogyan gazdálkodik a pénzemmel.


A pénztárok közti tájékozódásra három hónapja van

a munkavállalónak: ha nem dönt, az illetékes állami hatóság sorsol ki számára egyet. A választás procedúrája szeptember 17-én indul.

Az új rendszerbe fokozatosan 1,8 millió ember kerül át, de a harmadik pillért képező, szabadon választható pénztárakkal együtt várhatóan 2,5-3 millió lesz a magánalapok ügyfélköre. (A felosztó-kirovó rendszer hátrányairól, a háttérben meghúzódó demográfiai problémáról és az új felállástól várt előnyökről lásd korábbi összeállításunkat: Kötelező magánnyugdíj, mely ápol és eltakar.)

Bokros Lajos – aki közgazdászként igazán nem szívbajos, ha reformintézkedésekről van szó – szokta hangoztatni a tb- és egészségügyi rendszerekről szóló előadásaiban, hogy egyszerűen nincs optimális módja a nyugdíjjárulékok begyűjtésének és elosztásának, nincsenek egyértelmű mintaként szolgáló rendszerek, a kérdésben nyugati országokban is útkeresés zajlik (lásd a nagy-britanniai egészségügyi válságot).

A nyugdíj- és társadalombiztosítás nem pusztán közgazdasági kategóriákkal leírható terület, és nem is ez a legfontosabb szempont, hanem az, hogy a társadalom mit és milyen rendszereket tart igazságosnak. Az elmélet Bokros szerint nem ér semmit, ha a társadalom nem fogadja el, ezért feltétlenül indokolt a közvita. A kormány számára az a fontos,


hogy közpolitikákban (policy) gondolkodjék.

Nos, a fent vázolt, visszafogott polgári liberális reformszemléletnek nem sok jele van Romániában, hanem itt valami más zajlik. A média túlnyomó része igenis csak a szűk közgazdasági-intézményszervezési kategóriákkal írja le a hárompillérű nyugdíjrendszer bevezetését, mintegy azt sugallva: a parlament anno megszavazta, azóta sem esett sok szó róla, ez van és ezt kell szeretni, de mindegy, mert mi tudjuk, hogy ez csakis jó lesz neked.

Az első probléma az a kötelező korhatár. Természetes, hogy az, akinek csak tíz évnyi munkaidő-kilátása van a nyugdíjig, annak nem érdemes váltania, mert a nyugdíjpénztár a legjobb befektetési stratégia mellett sem tudja úgy szaporítani az illető pénzét, hogy abból számottevő nyereség legyen. Bokros elemzése szerint az intézkedéssorozat magyarországi bevezetésekor minden életkori limit önkényesnek tűnt, ígyhát azt az igazságosabb megoldást választották, hogy kizárólag csak azokra az új munkavállalókra nézve legyen kötelező magánpénztárt választani, akik a reform előtt még sose dolgoztak.

A többi munkavállaló mind szabadon választhatott aközött, hogy marad az állami rendszerben, vagy önként vállal egy magánpénztárt. A további feltétel persze az volt, hogy aki már magánpénztárt választott, az teljesen kilépni nem tud a rendszerből: legfeljebb, ha nincs megelégedve a szóban forgó intézmény befektetési politikájával,


akkor öt év elteltével válthat.

A magyar munkavállalók közül mintegy kétmillióan léptek át mindenféle állami kényszer nélkül a második pillérbe – ennek fő oka az volt, hogy sokkal jobban bíztak a még ki sem próbált magánrendszerben, mint a Kádár-rendszert adósságspirálba fullasztó állami apparátusokban.

Az állam iránti bizalom általában igen alacsony Kelet-Európában, így Romániában is; hódít a fogyasztói magatartás, a társadalom mobilisabb rétege mindenre bukik, ami "modern", "divatos" és "haladó", vagyis anglorománul e cool. Ahogy sikk minél cuccosabb mobiltelefont vásárolni, valószínűleg a nyugdíjbiztosítók masszív reklámkampányai is sikert arattak volna, tehát fölöslegesnek tűnik mindenféle állami kényszer és kötelező korhatár.

De ha már kötelező választani: egy bizonyos értelmezés szerint szinte mindegy, hogy melyik pénztárhoz fordulsz. Természetesen mindenik cégnél eltérő a jutalékok és a felszámított díjak mértéke, és mivel számos pénztárt pénzintézetek működtetnek, előnyös feltételek mellett lehet a nyugdíjbiztosítás mellé bankszámlát nyitni, hitelkártyát igényelni stb.

De mindezeken a részleteken túl nem árt tudni, hogy mivel az eddigi öt, teljeskörű működési engedélyt kapott pénztár lényegében multinacionális biztosítók tulajdonában van, ezek lényegében hasonló, többé-kevésbé konzervatív befektetési politikát folytatnak (jelen esetben az Aegonról, az Allianzról, az Aviváról, a Generaliról és az ING-ről van szó – lásd a mellékelt felsorolást).

Ezek a biztosítók a klasszikus részvénypiaci befektetések mellett nagy tételben vásárolnak garantált hozamot jelentő állampapírokból, vagy nemzetközi intézmények által kibocsátott kötvényekből is. Emellett – rendszerint a fenti két befektetési formához képest jóval kisebb mértékben – ingatlanbefektetéseket is eszközölnek. Amúgy világátlagban, 1993 és 2001 között a pénzügyi befektetési eszközök hozama évi 8 százalék volt átlagban: aki részvényekbe fektetett, az átlagosan több mint 9, aki állampapírokba és kötvényekbe, az 5,6 százalékot nyert.


Hogy mekkora piaci erőt képviselnek a magánnyugdíjpénztárak?

Az USA-beli ilyen intézmények aktívuma 2001-ben 6352 milliárd dollárra rúgott, de Nagy-Britanniában is elérte a 954 milliárdot, Japánban a 711 milliárdot, Hollandiában a 310 milliárdot, Ausztráliában és Svájcban a 250-270 milliárd dollárt. Még egy példa: a Calpers, a kanadai állami alkalmazottak nyugdíjpénztárának aktívuma 2005-ben 200 milliárd dollár volt, ami Görögország teljes nemzeti össztermékének felel meg (GDP).

Látható, hogy a magánnyugdíjpénztárak a globalizált gazdaság legerősebb intézményi befektetői közé tartoznak. Viszont az is tény, hogy az olyan tőzsdei depresszió, mint a 2000-es válság, ezeket a mamutcégeket is megrendítheti. Az Egyesült Államokban a válság után számos, a nyugdíjkorhatárhoz közel álló személynek kellett elhalasztania a nyugdíjbavonulást, hogy további ledolgozott évekkel pótolja a tőzsdei ingadozás miatt erőteljesen elértéktelenedett nyugdíjalap-befektetését.

A világtrend különben az, hogy a nyugdíjpénztárak mindenekelőtt pénzintézetekként működnek, a rövid távú eredményesség és a "kockázatok szétterítése" logikája mentén (az Egyesült Államokban a 2000-res válság után 1800 milliárd dollárra csökkent a defined benefit rendszerbe befizetett járulékok mértéke az 1999-es 2050 milliárdról, ám a defined contribution rendszerű pénztárakba fizetett járulék meghaladta a 3200 milliárdot 2004-re. Vagyis egyre több ember kerül át a magasabb kockázattal dolgozó nyugdíjpénztári rendszerbe.*).


_______________________

* Részletes adatokért lásd: Le Monde Diplomatique világatlasz, romániai kiadás, LMD kiadó, Bukarest, 2007, 110-111.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!