AZONNALI KÉRDÉSEK ÓRÁJA
A szabadon flangálás és a hazai euroszkepticizmus
Sipos Géza utolsó frissítés: 11:16 GMT +2, 2007. január 11.A ká-európai értelmiségi undorodva ismeri fel magán azt a bűzt, ami csupán egy importált, vaskos közhely. Csatlakozási macskajaj romániai magyar blogokban – és másutt.
Nem biztos, hogy működnek reprezentatív mintaként is, de hűen jeleznek egy trendet. Az utóbbi fél évben, és különösen január elseje előtt feltűnően megnőtt az EU-szkeptikus bejegyzések száma a romániai magyar blogokban. Más példa:
Tény, hogy népszavazás nem erősítette meg az integrációt. Kérdés: elegendő a parlamenti felhatalmazás a csatlakozási tárgyalások megkezésére vagy sem? Felmérések szerint Románia lakossága viszonyul a legoptimistábban az unióhoz. Ha tehát hat-hét évvel ezelőtt népszavaztatják meg a lakosságot arról, vágjon-e bele a csatlakozási tárgyalásokba az ország, valószínűleg a nagy többség igennel voksol.
Ma a csatlakozási szerződés aláírása is már emlék, az összes tagállam sorjában ratifikálta Románia integrációját. Az utolsó métereken népszavazást rendezni, mikor a folyamat jogilag szinte visszafordíthatatlan – ez viccelődés lenne a demokratikus elvekkel.
Lehetséges előny: egy referendum talán rákényszerítette volna a kormányt, hogy hatékonyabb EU-ismeretterjesztő kampányt folytasson a mostani, árván leffegő utcai bannereknél és egy zöldszámos telefonszolgálatnál. Kétségtelen demokratikus deficit, hogy a szkeptikusok nem nyilváníthatták ki közjogilag is véleményüket. Dehát referendum nem volt,
már mindegy, maradnak az ízlés szerint keserűen,
cinikusan vagy kárörvendően szkeptikus mondatok. A fent idézett bejegyzések pontosan leképeznek egy sajátos, kelet-európai módon elkajszult tudatot, mely számos webes fórumon megjelenik, és jellemző a ká-európai publicisztika egy részére is. (Azt nem állítom, hogy a tünetek mindenike érvényes lenne a példablogokra, sőt. Idézeteik viszont jellemzőek, passzolnak a témához.)
A lényeg az, hogy a szerzők egy sajátos, kelet-európai középosztály tagjaként az egyre inkább magába zárkózó, idegengyűlölővé váló, türelmetlen, a jóléti állam kiváltságait elveszni látszó, (talajt vesztő), egyre inkább ingerült és euroszkeptikus nyugat-európai középosztály szemével néznek saját magukra.
A nyugat-európai értelmiségi középosztály azon kesereg, hogy ismét jönnek a keleti hordák, és amúgy is szétesőben levő, jóléti illúzióinknak lépteik nyomán végképp vége. A ká-európai értelmiségi középosztály meg azon kesereg, hogy ugyan jövünk, de nyugatiak nem lehetünk (egy áhítattal övezett, szinte vallási képzet értelmében: mintha azt mondanák, mi sohasem juthatunk a paradicsomba).
Kettős tudatról van szó. A nyugati euroszkeptikus csak kijelenti, hogy Ká-Európa nekünk büdös, legszívesebben nem kéne – a ká-európai értelmiségi pedig undorodva ismeri fel magán azt a bűzt, ami tulajdonképpen csak egy nyugatról importált,
vaskos és strukturálatlan közhely.
A ká-európai bűz felismerése önkínzással jár, következménye az önostorozás, jutalma a szenvedés, eredménye a jólesően pihe-puha kisebbrendűségi érzés a nyugattal, és indokolatlan felsőbbrendűségi érzés mindazokkal szemben, akik és amely jelenségek "a bűz oka" (diktatúra, kommunizmus, korrupció, koldusmaffia, a tolvaj pártok, és még sorolhatnánk).
Mindez szép kis frusztrációhoz vezet, amelyre többek között az irigységgel elegy megvetés származik azok iránt, akik valamilyen úton-módon a csatlakozás nyertesei lehetnek – illetve azok iránt, akiknek nincs más választásuk, mint opportunista módon kihasználni a lehetőséget, ha a szó szoros értelmében nem óhajtanak éhenhalni.
A saját privilégiumait védő nyugati középosztály nem vesz tudomást az Európát "kegyetlen kegyesként" tisztelő keleti eszmetársakról. Sebaj, a ká-európai értelmiségi szívesen magára ölti azt a divatjamúlt tévképzetet is, miszerint az "igazi Nyugat" csak a gőgös magaskultúra, az évezredes múlt és a gazdagság sajátos elegye, és lesajnálja saját állama azon polgárait, akiknek nem ez a fontos szempont. Mindenáron megpróbál "nyugatiként" viselkedni (eltartott kisujjal issza a teát) – és ritkán hajlandó reflektálni saját kivételezett helyzetére. Mivel megteheti, középosztálybeliként nem szolidáris azokkal, akik nem lehetnek ilyen szerencsések. Azt hiszem, ilyesmi az osztályharc.
Az egész – teljeszínhab a tortán – strukturálatlan globalizáció-ellenességgel
van lefújva. Ez a jelszavak szintjén hat; de kevés köze van a globalizáció-kritika problémaleltáraihoz és megoldási javaslataihoz, netán mozgalmaihoz. Számos ká-európai középosztálybeli polgár az EU intézményeiben is valami McDonald's-pultnak álcázott, bürokratikus úthengert lát, amelynek egyetlen célja eltaposni a szegény, ká-európai hangyákat.
A tünetegyüttes kiváltó oka a ki nem beszéltség: az utóbbi években sem Magyarországon, sem itt nem folyt párbeszéd arról, mi is ez az egész csatlakozás – és a nyugati polgár is egyre inkább elveszettnek tűnik.
A ká-európai euroszkeptikus gondolkodásmódból hiányzik annak az egyszerű ténynek a belátása, hogy a csatlakozási folyamat struktúraként üzleti tárgyaláshoz hasonlít, melyen mindkét fél nyer valamit, különben nincs értelme az egésznek. Bekerülni a klubba a kötelezettségek mellett számos joggal és előnnyel is jár – lásd például az utazás, a munkavállalás és a tanulás szabadságát:
Azon keseregni,
hogy olyan státuszú polgárok, akiknek száz évvel ezelőtt még választójog sem jutott; utána meg 40 év diktatúrát éltek túl úgy, ahogy lehetett (nyomorult módon), most meg szabadon járhatnak-kelhetnek – ez nem igazán átmenő jegy sem szociális érzékből, sem a liberalizmus nevű tantárgyból.
"A szabadon flangálás", bocsesz, nem ez volt a lényeg? Vagy romantikusabban: a szabadság? Miért gond, hogy január elsejétől Ká-Európa még nagyobb része rendelkezhet olyan alapjogokkal, melyek a vasfüggönyön túl már évtizedek óta megszokottak voltak?
Ez a nem megvitatott szkepticizmus azért furcsa, mert a csatlakozás előnyeivel – logikus módon – éppen a magasabban képzettek, a városban szocializált rétegek, a mobilisabb, 18-45 év közötti életkorúak, egyszersmind a vagyonosabbak élhetnek a leghatékonyabban. (És ebbe a gyarapodó középosztályba besorolhatók a netkultúrát élből vágó diákok is.)
Ha az euroszkeptikus értelmiség él a tagság nyújtotta előnyökkel, s ezzel párhuzamosan folytatja a ká-európai kesergést, akkor legalább nem marasztalható el azért, mert nem képes felismerni saját érdekeit (csak úgy tesz, mintha nem).
Hanem azért marasztalható el, mert sznobizmusból (ez is egy társadalmi szerepjáték) megveti azokat, akik saját érdekeik mentén szintén kihasználják a tagsággal járó előnyöket. Csak mondjuk nem a Sziget fesztivál vagy a Gaudí-féle Güell-park a célpontjuk, hanem egy építkezés vagy egy takarítóvállalat irodája. Mit számít, az is, meg ez is Budapesten/Barcelonában található. Kemény? Az alábbi mondatok is azok:
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!