AZONNALI KÉRDÉSEK ÓRÁJA
Levél egy Pesten élő erdélyi iparművésznek, aki fázik az EU-tól
Sipos Géza utolsó frissítés: 16:09 GMT +2, 2006. július 12.A szegény emberek az EU-lecsó alapanya? Hogy miért szkeptikusak Magyarországon, ha Románia és az unió a téma, alább talán kiderül.
Bizonyára jólesett az erősre főzött kávé a hosszúra nyúlt vonatozás után, és remélem, azóta már kigémberedtek a tagjaid, noha jó darabig valószínűleg nem felejtik el, mennyire meg kell küzdeni minden köbcentiméter meleg levegőért a Bukarest-Bécs expressz másodosztályú fülkéiben, ahol a légkondicionáló kötelességének érezte, hogy 15 fokos levegőt fújjon a nyáriasan öltözött utazókra.
Mi lehet a fagyoskodás oka? Itt jártál iskolába, így bizonyára nem lepődnél meg nagyon, ha a vagon folyosójára kilépve, a félhomályban Titu Maiorescu ódivatú, zsakettes alakját pillantanád meg, amint 19. századi modernista lendülettel kiselőadást tartana a megalapozottság nélküli formák (formele fără fond) elméletéről a kalauznak, aki hasztalan próbálja jobb belátásra bírni a vonat hiperintelligens hűtőberendezését.
Alap nélküli formák? Ez a kérdés egybeesik azzal, hogy "ki szúrta el". Egyszerű mérnöki tévedés miatt fázunk, vagy valami másért? Rossz közbeszerzési eljárás? Hiányos minőségellenőrzés? Mert egy fő-fő vasúti hivatalnok mondjuk inkább azzal volt elfoglalva, hogyan szerezze vissza a szeretője által elszórt szerelmes levelet, amivel zsarolják?
Válasz nincs, tehát kreálni kell egyet. Megkockáztatom, nem áll távol tőled azt mondani, hogy ezek a románok szinte mindent elszúrnak, amikor
Nyugatról Keletre importálnak
intézményeket, modelleket, törvényeket és légkondicionált vagonokat. Ebben az országban semmi sem működik, vagy semmi sem működik igazán, mondanád, miután arról beszélsz, hogy abban reménykedtél, Magyarországon az EU-csatlakozás a "nyugati gondolkodásmód és rend" elterjedését jelenti majd, de szomorúan kell konstatálnod, erről szó sincs.
Azt hiszem, azt kell válaszolnom, miközben a lábfejed dörzsölöd, mert a 35 fokos kánikulára való tekintettel nem akartál zoknit is hozni az egy hétvégés idelátogatásodra, hogy a fenti mondatban nem világos, mi értendő nyugat, gondolkodásmód és rend alatt.
De megkockáztatom, valami olyan ideálra gondolsz, ami inkább Németországhoz, Hollandiához vagy a skandináv miliőhöz kapcsolódik. Ezzel csak az a gond, hogy Olaszország, Franciaország, Spanyolország vagy Portugália is "nyugat". És akkor mit csinálunk a szintén EU-tag Görögországgal, például Athénnal, azzal a világvárossal, amely olyan, hogy a Bukarestet kedvelő utazó egészen otthon érzi magát benne?
Nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha túlságosan kritikusan viszonyulnál Romániához, de szavaidból annyi kiderült, inkább a "rend", mintsem "a balkáni-latinos slamperáj" pártján állsz; de ezzel együtt úgy látod, hogy a Romániában a jelek szerint január elsejéről bevezetendő "új rend", vagyis az EU-csatlakozás egész folyamata szinte
kizárólag csak rosszat fog hozni az országnak,
annak ellenére, hogy kézzel-lábbal igyekszik megfelelni a "jogállamiságot, szabadpiacot, korrupcióellenes harcot kérem ellenőrzésre felmutatni" szöveggel jövő uniós kalauzok elvárásainak.
Bonyolult téma szétszálazni, ebből az igyekezetből mennyi a saját hasznára játszó államigazgatás szereplőinek üres dumája, mennyi a hazai üzleti világ lobbija, hol kezdődnek az EU meghatározó gazdasági-politikai csoportjainak érdek-elemzései, és hol végződnek az integrációt tényleg fontos célként belátó romániai politikusok elvei. De az egész folyamatra rámondani, hogy ez csak a multik malmára hajtja a vizet, melyek megvásárolják a politikusokat Brüsszelben és Bukarestben: erős leegyszerűsítés, és igazából csak az összeesküvéselmélet-gyártásban van haszna.
Mert tény: modernizációs nyomás van,
akárcsak az 1950-es, 60-as évek szocializmusában, csak azzal a különbséggel, hogy mi a bukaresti Egyetem téren 1990-ben és a szavazófülkékben 1996-ban, 2000-ben és 2004-ben ezt akartuk saját magunknak.
Azt mondod, rend kéne, Magyarországon is, mert nincs, Magyarország lényegében központosított nemzetállam, Budapest, mint hatalmas vízfej, mindenre rátelepszik, ésszerűtlen intézkedésekkel tarkított, öncélú centralizálás folyik, amit rengeteg példa közül az illusztrál, hogy sorra épülnek le a közszolgáltatások a falvakban, kivonul a posta, megszűnik, nyolc osztályosból négy osztályossá válnak a kisiskolák, megszüntetik a vasúti szárnyvonalakat, és egyáltalán, Magyarország olyan, hogy éjszaka gyakorlatilag nem lehet vasúton belföldön utazni, szinte az összes vidéki nagyváros pályaudvarát bezárják éjfélkor, mondod, miközben kibámulsz az éjszakába a ki nem nyitható ablakon, pedig kint elvileg meleg a júliusi éjszaka, és a szénaillat olyan varázslatos, mintha valaki kismillió szénaszagú autóillatosítót szórt volna szét az Alföldön.
Igen, azt hiszem, el-elejtett megjegyzéseidből úgy érzem, a holland vagy a svéd állam az ideálod, ahol a rend környezettudatos gondolkodásmóddal, korrekt szociális politikával, a vidék felkarolásával, a helyi ipar és a kézműves jellegű termelés pártolásával, a helyi mezőgazdasági termékek támogatásával, kiváló oktatáspolitikával és viszonylag eseménytelen nagypolitikával és diplomáciával párosul.
Ezzel az ideállal
csak az a gond, hogy a vidék- és mezőgazdasági politika hihetetlenül óriási EU-alapokat felélve működik, melyeket előbb-utóbb muszáj lesz radikálisan levágni. Másrészt aki ebben a holland/svéd modellben gondolkodik, elfeledkezik arról a folyamatról, ami a skandináv szocdem-jóléti állam elképzeléseit gyönyörűen felülírja: a bevándorlásról van szó.
Szavaidból úgy tűnik, nem lelkesedsz a globalizációért, és Románia EU-csatlakozásától is
azért fázol, mert ez szerinted egyértelműen
ebbe a folyamatba illeszkedik. Elfeledkezel arról, hogy a kilencvenes évek elején -- amikor az uniós identitás valóban menőbb volt nyugaton is, akkor még el se lehetett volna képzelni az alkotmányra kimondott Non-t – Romániában divat volt "európainak lenni". A huszon-harmincas-negyvenes nemzedék egyértelműen csatlakozni akart, globalizálódni akart, neoliberális piacgazdaságot és szabadversenyt akart, fogyasztani akart, követni akarta a nemzetközi divatot és 5.1 surround házimozin nézni a legújabb blockbuster mozikat.
Igazad volt, hogy ez a divat, ez az elementáris vágy nem igazán volt reflektált.
De elfeledkezel arról, hogy akik itt laknak, azok feketézéssel, ilyen-olyan maszekolással, vagy a külföldi tévék nézésével (mert igény volt a médiafogyasztásra), a kultuszcuccok, egy-egy farmer fetisizálásával stb. a nyolcvanas években mentálisan és gazdasági szempontból sikerrel aknáztak alá a fokozatosan a sztálinizmusba visszahátráló diktatúrát. (Aztán később például sokan visszasírták, hogy milyen jó volt, mikor még az egész család felkerekedhetett repülővel utazni a Fekete-tengerre nyaralni, mert bőven belefért a büdzsébe.)
A kéz alatti gazdaság
hatékonyságára egy példa: a Sony első camcordere 1988-ban jelent meg a piacon, hivatalosan alig lehetett behozni. Ehhez képest az 1989 decemberi képeket többszáz félamatőr operatőr ilyen kamerákkal rögzítette (lásd Andrei Ujică Videogram egy forradalomról c. dokumentumfilmjét). És sok más példát lehetne idézni arra, hogy a pártapparátus vagy a titkosszolgálat elitje is rühellte már az egész kommunizmusosdit, legfőképpen azért, mert gazdasági szempontból kibírhatatlan akadályt képezett, másfelől nem szabadott kiélni a fogyasztási igényeket.
Nos, 1990 után ez a szakértelem nem veszett el: aki tudta, hogy kell maszekelgetni egy állami nagyvállalatban, az a "változások" után körül tudta bástyázni saját kft-ivel úgy, hogy a haszon az övé, a veszteség meg az államé maradjon. Vagy értett egy-két-három privatizációs trükkhöz. Vagy tudott szakmai befektetőt találni hozzá, vagy képes volt nagy cégeknek vezérképviseletet nyitni Romániában stb.
Hogy a gazdasági rendszerváltás alatt iszonyú összegek tűntek el, ez világos, de valószínűleg ennek
egyszerűen ez és ennyi az ára.
És úgy tűnik, a társadalom hajlandó volt megfizetni ezt az árat, és továbbra is fizeti, elviselve, hogy például a minimálbér 28 ezer forintnak megfelelő lej, és nem 65, mint Magyarországon, itt az országos átlagkereset alig üti meg a 65 ezret, az egy főre eső GDP meg fele a magyarországinak.
Általános a szegénység, de itt a többség meglehetősen rutinos szegény, illetve és pontosabban egyre inkább frusztráltabb, és vásárolni akar, mindenáron – ezt mutatja a felvett fogyasztási, személyi hitelek annyira elszabadult mértéke, hogy az már az Európai Központi Bank szakértőinek is szemet szúrt. Romániában már három éve az a helyzet, hogy több mobiltelefon-felhasználó van, mint ahány (a hivatalos statisztikák szerint) pénzkereső állampolgár. Mert igenis, sokan csatlakozni akarnak, ha egyelőre az EU-hoz nem is, de legalább az Orange és a Vodafone "világraszóló közösségeihez".
Az EU (vagy: "európainak lenni") itt egyszerre
fogyasztói ideál, a rendpártiak nagy álma, divat, frusztrációk (merthogy kilóg a fenekünk a nadrágból, de mindig jönnek ezek a brüsszeliek, és számon kérik a soha nem tökéletes házifeladatokat) és félelmek forrása (na majd jön az EU és abba is beleszól, hogy az erdélyi pálinka az magyar vagy román jellegzetes termék-e, és betiltja a disznóvágást "a blokk" előtt, meg a nagymama vranceai vagy szilágysági vagy bukovinai portáján).
Ráadásul, ami a köztudatban "európaiságként" szerepel, az inkább valami különleges lecsó, melyben a fogyasztói életmód képezi a rizst; az unióval kapcsolatos remények – ebből a legkézzelfoghatóbb az euró bevezetése – a paprika és a paradicsom, hogy legyen íze; az egészet az unióval kapcsolatos mindennapi élmények, vagyis az utazás, a schengeni határátkelés és legfőként a több millió vendégmunkás finomvegyes tapasztalatai olajozzák; és ezt a kevercset az amerikai és nyugat-európai szociológusok kedvenc 90-es évekbeli nagy reménysége, a civil társadalom ideológiája ízesíti.
Tehát: aki Spanyolban dolgozik,
és dicsekszik az új Audijával, az inkább európai, mint aki itthon gályázik; aki plázában/mall-ban/hipermarketben vásárol, ezt európai stílusú életeseménynek tekinti; aki civilként tiltakozik Verespatak ellen, az a civil kurázsi lengyel (Szolidaritás), cseh (1968, Charta 77) és francia (1968) hagyományait gyakorolja, civil alapon, egyúttal az újbaloldali-globalizációkritikus mozgalmakhoz lecsatlakozva. Az egész ráadásul ízlés kérdése is: sikk tudatosan figyelni a nyugati (ezen belül az olasz) divatot, és azt hamarabb lelopni, mint Magyarországon, sikkes drum'n'bass partikra járni, és nem manelére (vagy fordítva, ha a hazai ízeket promováljuk).
Persze, ez a vázlat amatőr és felületes, igazából bárki összerakhatja, aki figyel a médiára, és nyitott szemmel jár az utcán. És arra a témára itt csak célozni lehet, ne bonyolítsuk még tovább a képletet, hogy az EU, mint grandiózus politikai projekt, mekkora válságban van, milyen viták középpontjában áll Nyugaton.
Szóval, annyi a lényeg, hogy a romániai társadalom nagy többsége
"az európai lecsó" részeként szándékszik élni,
és részben már ezt is teszi. Valószínűleg nincs nagy eltérés a magyarországi vágyakhoz, az EU-hoz és a kapitalizmushoz kapcsolódó képzetek terén, talán csak annyi, hogy mintha a románok egy fokkal optimistábbak lennének, de azt hiszem, ez alkati, és nincs sok köze ahhoz, hogy a makrogazdasági mutatók mosolygósabbak, mint Budapesten.
Persze, abban természetesen igazad van, hogy nem tudjuk, milyen kellemetlen meglepetések szerepelnek még az integrációként fizetendő számlán. Hírek szerint például a mezőgazdasági csatlakozási fejezetet tárgyalták le a leggyatrább feltételekkel, ami nem túl biztató annak a több millió embernek, aki kertje, földje műveléséből él egyik hétről a másikra.
Tehát nagyon belecsapunk (vagy bele leszünk csapva) a lecsóba, és valószínű, hogy a most még gyanúsan nagy EU-optimizmus is jócskán alábbhagy majd két év múlva.
De azt hiszem, ez az ország éppen a megalapozottság nélküli formák átvételében nagyon profi – rossz hasonlat, de nézd meg a román nyelvet, mely 1870 és 1920 között ezerszám vette át a francia szavakat, most meg az új nyelvújítás az angol kapcsán zajlik, szintén félelmetes ritmusban. Ha ez a nyelv ilyen jól szörföl az aktuális világnyelven, az jelent valamit, talán azt, hogy itt biztosan sikk lefölözni a modernizáció habját (vagy valami ilyesmi képzavar).
Nem tudom, meggyőztelek-e, végülis csak azt akartam mondani, a folyamat szórakoztatóbbnak tűnik a magyarországi csatlakozási menethez képest, több benne az ironikus elem, ami meg jót tesz az emésztésnek. Mint a lecsóban a juhsajt meg a sonkaszeletek.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!