2018. február 22. csütörtökGerzson
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
sipos.transindex.ro

AZONNALI KÉRDÉSEK ÓRÁJA

Miért gondol ugyanazon elefántra RMDSZ és ellenzéke?

Sipos Géza utolsó frissítés: 18:18 GMT +2, 2005. január 28.

Kibírod, hogy felszólítás ellenére csak egy elefántra ne gondolj? Ugye, nem megy? Az RMDSZ ellenzékének is folyton az RMDSZ a rögeszméje, pedig – amerikai tanulságok mentén –át tudná keretezni a vitát.





A Bush elnök győzelmét feldolgozni próbáló demokrata szimpatizánsok körében százezres példányszámban fogy a berkeley-i egyetem nyelvészprofesszorának könyve az Egyesült Államokban. George Lakoff – aki metaforakutatással futott be ragyogó tudományos pályát – azzal magyarázza a demokrata kudarcot, hogy a republikánusok sikeresebben mozgósították a közönség gondolkodásának fogalmi kereteit.

Lakoff a ne gondolj az elefántra című játékkal illusztrálja, hogy működnek a gyakorlatban a kognitív keretek. Diákjaitól az első előadáson azt szokta kérni, lehetőleg öt percen át semmilyen módon ne gondoljanak az elefántra.

Ez rendszerint senkinek sem sikerül, mert az elefánt túl erős metafora: mélyreható fogalmi keretet mozgat meg a gondolkodásban. A keretezés a fogalmak megértésében érhető tetten, a cipő fogalmát csak úgy érthetjük-értelmezhetjük, ha ismerjük a két lábon járás fogalmi keretét.



Lakoff bestseller-listás pamfletje, a Don't Think of an Elephant! Know Your Values and Frame the Debate – leegyszerűsítés nélkül – azt állítja, hogy a republikánusok a 60-as évek közepén felismerték, hogy nem ők irányítják a közbeszédet és a politikai gondolkodást.

A vietnami háború miatti tiltakozásdömping döbbentette rá őket arra, hogy a mainstream médiában és a közéletben a konzervatív a legnagyobb szitokszó. Több elkötelezett milliárdos invesztált ezután az agytrösztökbe (a témában lásd a Magyar Narancs idevágó cikkét 2004-ből).


Az üzletemberek – Coors, Scaife, Olin és a többiek

– az egyetemek mellett, de azoktól függetlenül működő think tankeket alapítottak, melyek kizárólag a tehetségekbe invesztáltak – egy összesítés szerint nem kevesebb, mint 1,5 milliárd dollárt.

Ezek az agytrösztök tonnaszám kezdték ontani az ötleteket, politikai programokat, jelszavakat, hírelemzéseket, ajánlásokat, törvénytervezeteket, vagyis a 90-es évekre republikánus-konzervatív témabőséget hoztak létre a közéletben, odáig jutva, hogy számos, 15-20 évvel ezelőtt elfogadhatatlannak számító idea mellett mára neokonzervatív szavazatok milliói állnak.

Igaz, ez a befektetés eltörpül a centrista-demokrata alapítványok 2,6 milliárdja mögött, de a siker – például az iraki háború kitartó támogatottsága – a konzervatívokat igazolja. Maga az iraki háborúzás is a neokonzervatív agytrösztök, például a Heritage Foundation, az American Enterprise Institute és a Hoover Institution on War egyik legsikeresebb terméke.



Ezek az intézetek állnak

a mögött a fogalmi keretezés mögött, amely szerint Amerika "szigorú atyaként" állítja helyre, akár fegyveres beavatkozás árán is a renitens világ rendjét.

Lakoff szerint ez a hadművelet nem lehetett volna átütő erejű a jól belőtt tartalomszolgáltatás nélkül. Állítása szerint a republikánusok a fogalmi keretezés során sikeresen alapoztak az állampolgárok előzetes fogalmi kereteire (például az apaközpontú családmodellre), illetve az átkeretezés technikáira és a média állandósuló témahiányára.


Mennyire hatékony a fogalmak átkeresztelése? Ha a fentiek túlzott leegyszerűsítésnek hatnának, a professzor egy gyakorlati vonatkozást is bemutat. Bush adócsökkentési projektjét nem tax cuttingként, azaz lenyesésként, vágásként nevezte meg, hanem tax reliefként. Ez a szó pedig tehertételtől, szenvedéstől való megszabadítást jelent.


Aki ezt cselekszi, az a hős.

A demokraták tévedése abban állt, hogy mikor az adópolitika szűklátókörű helytelenségét vitatták, szintén reliefként emlegették az intézkedéscsomagot, vagyis bújtatott módon szintén a Bush-adminisztráció által kreált fogalmi keretbe illeszkedtek. Nem is próbálkoztak az átkeretezéssel, például az adózást mondjuk a gyerekek (a jövő!) javára tett, okos befektetetésként beállítani. Annál nagyobb siker pedig nincs, mint az ellenfél pénzén szolgáltatni saját propagandánkat.


Mennyiben alkalmazható Lakoff modellje a romániai magyar politizálás jelenlegi állapotára? Vegyük sorra.

A professzor arra figyelmezteti demokrata elvbarátait, hogy a szavazói preferenciák belövése során hamis érv a felvilágosodás önérdek-eszméjére hivatkozni. Tévedés arra alapozni, hogy elég a választót szembesíteni a tényekkel, ő máris nekünk ad igazat.


Az állampolgár ugyanis értékekre,

elvekre, a saját világnézetére, azaz a párt által reprezentált identitására voksol, még ha az adott téma gyökeresen ellentétben áll (mindennapi) önérdekével – és akár a tényekkel is. Mondja Lakoff. Gondolkodásunk rendszerint csak olyan tényeket fogad el, amelyek eleve illeszkednek gondolkodásunk kereteibe.

Az identitásra szavazás a kisebbségi politizálásban egyáltalán nem új jelenség, hanem a vélt-valós többségi fenyegetettség elől szinte ösztönszerűen az akolmeleget választó attitűdje. Szociológusok ezt minősítik etnikai szavazásnak. E kis hazában 1921 óta identitás-szavazás folyik (már amikor egyáltalán voksolni lehetett).

Lakoff modellje itt annyira hat, hogy egyenesen ellenméregre van szükség. A rom. magy. közéletben éppen az hat sokkolóan, ha valaki megpróbál kizárólag a tényekre hivatkozni.



Térjünk most vissza a mi elefántjainkhoz.

A rom. magy. ellenzéknek észre kellene vennie, hogy miközben azt a mentális parancsot működteti, hogy ne gondolj az (áruló) RMDSZ-re, éppenhogy folyamatosan a szövetséggel foglalkozik.

Az RMDSZ ellenzéke ma is ugyanaz, mint tíz évvel ezelőtt – azzal az elhanyagolható különbséggel, hogy akkor frakcióként, csoportosulásként működött, ma meg három különálló intézménybe szervezte magát. Személyi állománya alig újult meg, a húzónevek ma is ugyanazok.

A hármak, vagyis az MPSZ, az EMNT és az SZNT nem észlelik, hogy lényegében ugyanabban a fogalmi keretben politizálnak, mint az RMDSZ. Ezt nevezik megmaradás-keretnek (vagy kerítésnek), ebbe találnak az autonómia (személyi vagy területi elvű, whatever) és az érdekvédelem fogalmai.


Ez a keretezés szükségszerűen konzervatív,

pontosabban az angolszász politikai iránytű mérése szerint többé-kevésbé autoriter kollektivizmus, itt-ott némi neoliberális enyhítéssel.

Nyilatkozataikból ítélve politikusaink többsége azon a skálán helyezhető el, amely Berlusconitól Szaddám Huszeinig terjed jobbról balra – igaz, Tony Blairt és a pápát is beleértve. Ugyanis a megmaradás, vagyis a romániai magyar közösség lélekszámának röghöz kötött stabilizálása végső soron csak autoriter attitűddel, módszerekkel érhető el.

Ebben a keretben tehát kisebb-nagyobb mértékben egyetért RMDSZ és ellenzéke (milyen sikerre számíthatna egy nyíltan a vendégmunkát és a kivándorlást támogató, libertariánus párt? – tehetjük fel a gonoszkodó kérdést), mégis lehetne olyan fogalmakban gondolkodni, amelyekkel lekörözhető volna az igencsak nehézkesen működtetett RMDSZ-apparátus.


1998 és 2002 között az ellenzék

Fidesz-csatornákon részesült valamelyes tőkeinjekcióban, de ez inkább a Sapientia-EMTE körüli ingatlanügyekben és a Krónika napilap terjesztésének diszkrét megsegítésében merült ki. Az ellenzék okulhatna Richard Mellon Scaife, a zsugori neokonzervatív mecénás példájából: nem a sajtóba kell befektetni, hanem a sajtónak és a közéletnek témákat generáló agytrösztbe.

Azonnal észrevehető, hogy az RMDSZ-nek több szakterületen téma- és koncepció-hiányban szenved. Ilyen az oktatás, a szociálpolitika ügye, a szórványkérdés, a kultúra, az egyházak. Gazdasági témák közül csak az egyesületek javára leírható egyszázalékos jövedelemadó volt az utóbbi évek sikeres projektje (leszámítva az erdélyi megyéknek Bukarestben kijárt többletpénzeket). Önkormányzati kérdésekben is könnyedén lehetne újat mondani.


Az ellenzék felismerhetné,

hogy ami a szakkérdéseket illeti, a "polgári agytröszt" két éven belül kiüthetné a nyeregből az RMDSZ ügyvezető főosztályait, sőt még önrendelkezés-témában is szolgáltathatna új ideákat. A szövetség ugyanis bürokratikusan túlszervezett, másfelől kóros humárerőforrás-hiányban szenved, gátolva az ötletképződést.

Egy apró példa. Mikor számos olyan, menedzserként tanfelügyelői tisztségben már bizonyított pedagógus él itt, nem biztos, hogy az RMDSZ államtitkáraként a lerohadt állapotban levő oktatás reformjával a szakkérdésben koncepciótlan színháztörténésznek kell foglalkoznia Bukarestben.


A gond csak az,

hogy az ellenzék kicsiben szintén sóhivatalkodással és jogászkodással van elfoglalva, többtíz oldalas alapszabályzatok útvesztőibe akadva bele. Arról folyik a meddő vita, hogy ki miben illetékes, és miben nem; vajon ha Tőkés fejének van joga erről dönteni, akkor Szász Jenő lábának mekkora a hatásköre?

Újabb apró példa: az EMNT és az SZNT eredetileg egymásra szervezte a tisztújító gyűléseit (tipikusan kicsinyes trükk) előbbi Marosvásárhelyre, a másik Gyergyószentmiklósra. Aztán az ENMT engedett a 48-ból, és a hóhelyzetre hivatkozva – talán inkább Csapó-viharnak kellett volna nevezni ezt a mostoha időjárási jelenséget – és egy hónappal halasztott.

Mindez az inkompetencia miatt előálló zavarodott érzés, frusztráció elleplezése, igaz, azzal a különbséggel, hogy aki RMDSZ-alkalmazásban áll, az legalább tűrhető fizetésért élheti ki, vezetheti le negatív élményeit. Az legalább állandó pénzt kap azért, hogy ne csináljon semmit – vagy a kisebbség azért,


hogy javaslatait ne vegyék figyelembe.

Az ellenzék többre menne azzal, ha feloszlatná magát, majd az (vigyázat, szitokszó!) ős-SZDSZ mintájára egy tucatnyi emberből álló szóvivői testületet alkotna, és az így megspórolt pénzt és energiát egy agytrösztbe fektetné. Máris hatalmasak az elszalasztott lehetőségek, minimum 100-150-re tehető azon tehetségek száma, akiket jól fizetett állással, kipárnázott ösztöndíjakkal nyugati tanulmányaik végeztével itt lehetett volna hasznosítani (vö. megmaradás) szakértőként.

Harmadik, egyben utolsó példa. Nézzük a 2003 nyarán kidolgozott, Bakk Miklóshoz és Toró T. Tiborhoz kötődő autonómia-törvénycsomag további sorsát, a koncepció körüli hallgatást.

Ha eszünkbe jut, ahogyan az EMNT és az SZNT alig vagy egyáltalán nem volt hajlandó felvállalni a képviseletét – nem jósolhatunk fényes jövőt a trösztnek. Aki szakért, annak ugyanis a pihe-puha fizetés, a szélessávú net és a minden jóval elárasztott szolgálati lakás mellett némi sikerélményt is kell csepegtetni.

A sóhivatalok viszont mindent, de mindent kiszárítanak.


Az illusztrációk Jack Altman 1001 álom című kiskalauzából származnak
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!