HOME JOGOK
Sajtó+szabadság: az aranykor még tart
Sipos Géza utolsó frissítés: 20:11 GMT +2, 2004. június 1.A romániai magyar sajtó rezervátumban él; ha szűkösen is, de minden objektív feltétel adott a legnagyobb szerkesztői szabadság gyakorlásához. El kéne csodálkoznunk azon, ezzel szemben mifenéért vagyunk uncsik.
A romániai magyar lapok többségét olyan korlátolt felelősségű társaságok adják ki, melynek többségi tulajdonrészét maga a szerkesztőség birtokolja. Számos lapkiadó nonprofit intézményeket (egyesületeket, alapítványokat) működtet, amelyek magát a napilapot támogatják, vagy az újság szerkesztőinek, munkatársainak köteteit, vagy az általuk fontosnak tartott szerzők munkáit adják ki.
Tavaly decemberi összesítésünk
szerint (lásd: A lapkiadás nyertesei és vesztesei az erdélyi olvasóknak írott napilapok tíz a hathoz arányban nyereségesek. A legnagyobb bevételt – valamivel több, mint egymilliárd lejt – a pénzügyminisztérium 2002. végi adatai szerint a Szatmári Friss Újság érte el.
A toplistán második helyezett Krónika pénzügyi helyzete ugyan megingani látszik – legalábbis az Erdélyi Riport a lapról szóló, május 27.-én megjelent összeállításában az szerepel, hogy a kolozsvári illetőségű újság a 2003-as mérlegadatok alapján "1,8 milliárd lejjel tartozik az államnak".
Ennek ellenére nem tévedés
azt állítani, hogy a szerkesztőségek pénzügyileg kiválónak nem nevezhető, ámde stabil, többé-kevésbé kiegyensúlyozott helyzetben vannak. A szerkesztők bérezése ugyan elmarad a hasonló, román nyelvű sajtótermékek színvonalánál, de sok szerkesztőségben nagyobb súllyal esik a latba, hogy a munkatársak után fizetendő társadalombiztosítási járulékokat rendben átutalja a kiadó az államkasszába.
Az olvasótábor összképe is hasonló: vidámságra nincs túl sok ok, de a lapvásárlók köszönik szépen, valahogy elvannak. A romániai sajtó-auditáló testület, a BRAT mérései szerint általában véve évente 4-7%-kal csökken az összes romániai napilap példányszáma. A romániai lapok a Bihari Napló kivételével nem auditáltatják példányszámukat, de nincs ok azt feltételezni, hogy az általános trend ne lenne jellemző ezekre a kiadványokra is.
Az olvasótábort az általános lerongyolódás mellett még tovább apasztja az elöregedés és a lassú kivándorlás.
"A helyzet reménytelen, de nem súlyos"
– mert még adott a tér lehető legszélesebb körű szerkesztői szabadság gyakorlásához. Van némi nyereség, a közönség még nem halt ki teljes mértékben a kiadók mellől; s ami a legnagyobb előny, a kiadókat nem egy-egy multi vezérli (avagy nem egy nemzetközi sajtókonszern vette meg lábon az egész romániai magyar sajtót).
A megfigyelőnek az a benyomása,
hogy a szerkesztőségek valójában nem bírják felmérni annak a ténynek a hihetetlen súlyát, hogy ők saját maguk tulajdonosai, gyakorlatilag azt csinálhatják, amit akarnak; sőt a szerkesztőségek többsége vállaltan demokratikus, a nonprofit szférára jellemző vezetési technikákat alkalmaz (például többségi szavazással választanak főszerkesztőt).
Ismételjük még egyszer: van valamicske pénz, van számos, tehetségecske munkatárs, még támogatók is akadnak (például az Illyés fizeti a MTI hírfolyam számláját), továbbá nincs a fejünk fölött mindenható tulaj. Ebben az állapotban a romániai magyar sajtó levesébe senki sem köphet bele. Ez az aranykor.
Még tart. 1990-től mostanáig ezek a közállapotok, tulajdonviszonyok jellemzik a romániai magyar sajtót; a szabad szerkesztői gyakorlathoz szűkösen, de adott a feltételek többsége.
De ezzel szemben az áll,
hogy a szerkesztőségek nem ismerték fel e gólhelyzetek sokaságát, ígyhát nem is profitáltak belőlük szinte semmit sem – nagyon szerényen fogalmazva.
Számos pozitív jelzőt lehetne felsorakoztatni, hogy milyenebb lehetett volna a romániai magyar sajtó – illetve, talán-talán milyen lehetne még, ugyanis minden jel arra utal, hogy a szabadság gyakorlásának objektív feltételei az idén sem változnak meg radikálisan.
De aki 1990-től rendszeresen
olvas romániai magyar sajtót, arra a meggyőződésre juthat, hogyha a kiadók eddig sem vettek tudomást arról, milyen aranykorban leledzenek, akkor ezután sem fognak lépni. Úgy még nem volt, hogy sehogyse lett volna – merenghet az olvasó az újságíró/kiadó vállán és viszont, miközben tekintetük a szerkesztőség parkettutánzatú, finoman töredezett linóleumjára réved.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!